Igen, azt hiszem, tényleg ez a mi bajunk itt, amiről Füles üzen onnan messziről.

Talált, süllyedt: mínusz 3 fok a bejárati ajtó mellett a hőmérőn.

Pali legyek, ha nem lesz fagy az éjjel. Már nappal se volt banánérlelő meleg, de estére olyan hideg lett, hogy még az udvarra kilépni is nehezemre esett. Jön az örökös felöltözés, ajtócsukogatás, didergés, szipogás, brrr! Utálom. A télben az az egyetlen jó, hogy eltűnnek a bogarak.

Egy pici kavics, ami egyszer megakadt, most helyrebillent a világegyetemben. Ez jó. Lebukásnak még nem örültem ennyire.

Elképesztő ez a lány, tényleg elindul holnap hajnalban, hátha megtalálja, amit keres. Miután már majdnem egy éve kerülgetjük egymást némán a többiek üzenődobozában és kommentezőiben, nem is kell, hogy tudja, mennyire drukkolok neki.

Hogy ez a László atya, ahhoz képest, hogy egészen kezdő a témában, milyen szuper blogger kezd lenni, ez már igen! Nem hiába, a nagy generáció, ugye? Merthogy kiderült, ő is véletlenül pontosan 8 és fél éves volt az 56-os forradalom idején. Na, ki volt még akkor pont 8 és fél éves, na ki?
Csak belőle pap lett, a másikból meg csak egy bikfic.

Az ebédidőmet ma a közeli parkban töltöttem. Annyira megrázott  az a körülmény, hogy már megint be kell járnom, hogy legalább valami harmóniát akartam magam körül tudni. És nem is csalódtam. A park tele volt gyerekekkel, iskolásokkal, akiket néhány pedagógus kiterelt oda, nagyon jó érzékkel használva ki az október nyár szűkre szabott idejét. A kölykök felszabadultan rohangáltak, hangosak voltak és elevenek, látszott, hogy mind nagyon jól érzik magukat.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy kis szöszke szemüveges lány szalad, nyomában pedig egy feketeszemű, korban hozzáillő lovag, aki azt kiabálja: "Eszter, csak vicceltem, ... Eszter, csak vicceltem!" A kisfiú mosolyogva rohant a lány után, de az arcán látszott a felismerés, hogy igencsak jó lenne Esztert megállítani és meggyőzni arról, hogy nem kellene egyenesen a tanár néninél keresnie menedéket, hiszen a helyzet nem komoly, ... Eszter viszont nyílegyenesen szaladt a tanárnő felé, aki azonnal magához ölelte és meghallgatta a ruhájába belezokogó kislányt. Addigra a kis srác is odaért és a maga igazolására elismételte a mondatot, de már kevesebb meggyőződéssel: "... dehát én csak vicceltem!"
Az asszony halkan mondott pár szót, mire a kislány kibontakozott a karjaiból és ahogy felém fordult, láttam, hogy az arca, szeme száraz, a hatást elérte, kész, vége, mehet tovább az élet. Tanár néni még utánaszólt: "Ne foglalkozz vele!" - mire Eszter újból felvéve a sírós hanglejtést: "Nem is fogok!" - és ment vissza a korábbi játszóhelyére. A kis feketeszemű kölyök megsemmisülve kullogott utána, de már hallgatott, lemondott minden meggyőzésről, mentegetőzésről.
Édes kis pofám, hány év kell majd, mire megtanulod, hogy a lányok ijedtsége, könnye nem mindig valódi.  Hogy a szöszi eszterek szaladnak, szaladnak előled, de csak azért, hogy legközelebb megint megijedhessenek, amikor "viccelsz" velük, te meg bedőlsz a trükknek újra és újra.
Azért mit nem adnék, ha tudhatnám, mivel borította ki az a kis feketeszemű srác azt a szöszke kislányt.

Olyan jó, hogy minden szabályozva van. Kies mezővárosunkban például önkormányzati rendelet van arról, hogy csak kedden és pénteken lehet égetni a gazt, avart, száraz növényhulladékot.
Ezért aztán most, ezen a gyönyörű, nyárias napon és ezen a nem kevésbé langymeleg, nyári estén, amikor kint, a szabad levegőn lehetne sziesztázni, valamint minden ajtót-ablakot kitárva beengedni még egyszer utoljára a jó levegőt, szóval ezen a szép napon a települést sűrű, szétterült füstfelhő borítja. Mert az időjárás nem ismeri a rendeleteket és amikor nem fúj a szél, hanem mozdulatlan a levegő, akkor a füst nem száll el, hanem ránkterül és fojtogat.
Pedig az is lehet, hogy szerdán és csütörtökön kellemes szellő fújdogál majd, ami ideális a gazégetésre. De akkor nem szabad. Mert rend a lelke mindennek. Igy aztán most szívunk. Füstöt.

Nagy elhatározások vannak, még nagyobb változások várhatók, de még érlelődik a dolog egy kicsit, aztán durr bele!
Ettől aztán tegnap valahogy elment mellettem az ünnep anélkül, hogy megérintett volna, mert be vagyok zárva magamba, nem nagyon figyeltem kifelé. De az esti operaházi beszéd hallatán az ugrott be, hogy nini, ez plágium, én ezt a "vége, snitt!" megoldást kicsit másképp, de már ellőttem valamikor régesrég, ifjú tanár koromban, amikor a tantestületi november hetedikei ünnepségen (újszülöttek kedvéért: az volt a Nagy Októberi Szoc. Forradalom évfordulója és kötelezően ünnepeltük) nekem kellett volna a beszédet mondanom. Összejöttünk, kinyaltuk magunkat az alkalomra, főnökség beszerzett némi szeszféleséget is, asztal megterítve, ital poharakba töltve, szemek rámszegeződve és akkor én, huszonvalahány évem bátorságával és pimaszságával mosolyogva azt mondtam: "Tisztelt tantestület, kedves kollégák! Úgy gondolom, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét nem kell hangsúlyoznom, mindenki jól ismeri az esemény szerepét a történelemben ..." - majd körbenéztem, felemeltem a poharam és hozzátettem: "... emeljük tehát poharunkat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére!"  A váratlan fordulattól egy töredékmásodpercre megállt a levegő a tanáriban, aztán mindenki fellélegzett - hogy az igazgató és az a néhány pártember is őszintén mosolygott-e, azt nem tudom, de a többiek igen örültek, hogy megúsztak egy auróracirkálós, télipalotás, vlagyimiriljicses, dögunalmas monológot.
Úgyhogy ez a módszer nekem már akkor bevált. Hogy tegnap, ott, akkor jó húzás volt-e és mi volt a mögöttes ok, nem tudom. De nem is érdekel.

Ellenben itt és most nyár van, nyár! Lehet örülni.

Jelentem, Fejér megye északi végében ma 13 óra 45 perckor rajtaütésszerűen kisütött a nap. Nem tartott sokáig, biztos csak eltévesztette a kapcsolót. Aztán maradt minden a régiben: fullasztó, párás 21 fok, borús ég, mocskos nedvesség mindenütt. Ez a vénasszonyok nyara, ez? Majd' megmondtam, mi ez, de nem vénasszonyok nyara, fuj!
Nem jó nekem semmi, ha hideg van, az a baj, ha megenyhül, az se az igazi - de hát nem jogos igény, hogy legalább napsütés lenne, nem érdemelnénk ennyit? Na, csak egy kicsit, úgyis mindjárt sötétedik.
Jut eszembe, egy hét múlva ilyenkor egy órával előbb lesz sötét, nesze nekünk! Azt nagyon szoktam utálni. Akkortájt szoktak errefelé megszaporodni a betörések, hamarabb sötétedik, de a melóból még nem jött haza a jónép (már aki eljár), viszont megélhetési tolvajék észbekapnak, hogy jön a Karácsony, kell a pénz a családnak, nosza, a délutáni félhomályban gyorsan munkához látnak, szervezés kérdése az egész: kifigyel, drótot lead, ajtót benyom, ami nincs lebetonozva, összeszed, aztán spuri. És röhög a markába, mert sose kapják el.
Mondtam már, hogy elegem van?

Azért a madarak már a spájzban vannak - mondhatnám A tizedes meg a többiek szlogenjével, ha viccelni lenne kedvem, de nincs - mert ugyebár kiderült, hogy egy horvátországi nemzeti parkban is megtalálták a vírust, az a nemzeti park pedig csak ötven kilométerre van Pécstől. Szóval, már nem legyinthetünk, hogy ugyan már Duna-delta, az ide olyan messze van. Mi lesz ebből, mit higgyünk el, tudja-e a vírus, hogy nem szabad neki mutálódni vagy mit csinálni - kábé ennyi kérdésem van.
És hiányolom Berencsi György virológus bácsit, ő olyan egyszerűen, érthetően és egyenesen tudta megmagyarázni a lényeget, azelőtt mindig őt kérdezték, most mi van, miért nem? Berencsi come back!

Az onmouseover probléma megoldódott, köszönhetően SyP-nek (akiről eddig nem is hallottam, teljesen ismeretlenül segített), a böngésző beállításai közt volt egy icipici hiányosság, attól nem működött a dolog.
Innen is köszönöm, SyP!

László atya újdonsült blogját már többen felfedeztük, de aki eddig még nem látta, annak is érdemes beleolvasni, igazán érdemes. A pénteki bejegyzése különösen megfogott.

Ha valaki érti, vajon miért van az, hogy ha az asztali gépen megyek rá erre a blogra, nem működik az onmouseover, vagyis egyáltalán nem változnak meg a baloldali gombok, ha föléjük teszem az egeret - szóval, ha valakinek van erre ötlete, legyen szíves, küldjön egy mailt, köszönöm (mind a két gépen XP és Firefox van, és modemesek).

Hogy lássunk valami szépet is ebben az undorító, nyálas, szürke sötétségben (persze szecesszió) - Alphonse Mucha: Évszakok

Már nem először leszek arra figyelmes, hogy vannak nők, akik bizonyos dolgokat rangon alulinak tartanak - például a szomszéd mama és a felnőtt lánya  jönnek együtt haza a vonatról, szemetesnap lévén az üres kuka kint áll a járda szélén, ők meg, mintha nem is az ő házukhoz tartozna, otthagyják és bemennek a kapun. Meg nem fognák a világ minden kincséért sem, majd ha a férj hazajön, az beviszi. Nem értem. A kuka nem piszkos, üres is, alig van súlya, tehát értelmes magyarázat nincs a viselkedésükre.
Most nem jut eszembe, melyik ismert hölgy (talán színésznő vagy valami médiasztár ...) mondta nemrég, hogy ő otthon is megtartja magának a női szerepet, tehát például nem szaladgál a lakásban csavarhúzóval a kezében. Na persze, babám, gondoltam, mert nem szorulsz rá. Majd jön a pasi és kicsavarja-becsavarja azt a csavart, igaz? De csak egyszer kerülnél olyan helyzetbe, hogy egyedül vagy, hajnali fél hat van, menned kell dolgozni és a hevederzárban úgy görbül és törik bele a kulcs, hogy köpni-nyelni se tudsz a meglepetéstől. Ahhoz túl korán van, hogy bárkire rátelefonálj, a lakatosok is mind alszanak, a lakásból viszont muszáj kimenned valahogy. Na, akkor biztos megkeresnéd a csavarhúzót és a csavarkulcsot is, aranyoskám - ha ugyan tudod, melyik mire való - és két perc alatt szétszerelnéd a hevederzár borítóját, hogy kilökhesd a rúdját az ajtófélfából (egyúttal megtanulva azt is, hogy mennyit ér a hevederzár, gyakorlatilag semmit, ha ilyen egyszerűen kiiktatható...).

Ezt a trehányságot! Tele van a szövegem hibákkal, ékezethiba, egyeztetési hiba, elírás. Mi van, mi ez a lazaság?
Pedig most nem megyek vissza kijavítani, maradjanak benne örök mementónak.

Hát akkor, rajta, egy kis Szeged! Még diploma után is pár évig második hazámnak tekintettem, pedig amikor ott laktam, nem szerettem annyira, nyilván közrejátszott ebben az is, hogy muszáj volt ott lenni, muszáj volt gyötörni magamat a tanulással, ettől aztán nem csupa vidámság volt az ottlét.
Először albérletben laktam az Alsóvárosban, közel a bölcsészkarhoz, hamísítatlan kisvárosi környezetben álló panelházban. Ez az alsóvárosi templom, nagyon szép, nagyon régi (a másik kép is ugyanott készült 1879-ben, a nagy árvíz idején):

 A bölcsészkar pedig ebben az épületben volt és van, ez se csúnya! Az udvar, leszámítva a klímaberendezéseket, ugyanilyen volt, tisztára mint egy szép, gangos bérház.
 

Az első év vége felé beköltöztem a kollégiumba Újszegeden. A Mórában jó volt. Persze akkor szidtunk mindent - néha volt is mit - de tulajdonképpen jól elvoltunk, barátságok szövődtek, sokat nevettünk, hülyéskedtünk, ha kellett lelket öntöttünk a másikba, időnként lázadtunk, egyszóval, éltünk. Amikor jött a május eleji menetrendszerű hirtelen kánikula, feltódultunk a tetőteraszra napozni, bár közben úgy tettünk, mintha tanulnánk, elvégre akkor voltak a zárthelyik is. Leégni leégtünk, de a fejünkbe nem sok tudomány kúszott be azon a perzselő napon.
Minden szoba két négyágyas részből állt, középen egy kis belépő és szürke harmonikaajtóval elválasztva egy csőszerű tanuló volt asztallal és nyolc piros műbőrbevonatú székkel. Ott zajlott az éjszakai élet, mert általában mindenki éjszakai bagoly volt, valami érthetetlen oknál fogva késő este jött ránk a tanulhatnék. A tanuló ablakában otthonról zsákmányolt lekváros üvegek tanyáztak, időnként tarkítva isteni finom lesütött zsírban rejtőzködő pecsenyehúst rejtő üvegekkel, némi almáspitékkel és egyéb süteményekkel, amely táplálékok szintén jó anyáinknak volt köszönhető. A szobában viszont mindezek közös tulajdonnak minősültek és leginkább éjjel egy és kettő közt támadt rájuk igény.
Tévé csak a földszinti teremben volt, ahol az Andrzej Wajda-sorozatot képesek voltunk akár állva, vagy asztalok szélén ülve is lélegzetvisszafojtva végignézni esténként.
A Móra ilyen volt akkor és ilyen most (az a magas ház a háttérben akkoriban valami pártiskola volt, éjszakánként annak a fényeit bámultuk tanulás helyett és számoltuk, hány ablakban világítanak még - de arra a víztoronyra például egyáltalán nem emlékszem):

Itt pedig egy eredeti kép a földtörténeti ókorból: ez a nevezetes tanuló, benne ülünk egyik nagyon kedves szobatársammal és persze hülyéskedünk. Ő egy Lábán nevű majmot szorongat (Lábán története és a vele kapcsolatos összefüggések hosszúak és nem igazán publikusak), én pedig valami más kabalababát (na jó, akkor még szabad volt néger babának nevezni :-)), mindkét tárgy az ő tulajdona volt. Látható a szürke harmonikaajtó, a szék támláját pirosnak kell képzelni, és nini, ott az asztalon a felejthetetlen, utánozhatatlan, rettenetes májkrémkonzerv! Azt szoktuk volt kapni hideg vacsora gyanánt (nála rosszabb csak a zöld-arany bádogdobozba csomagolt vagdalthúskonzerv volt):

És persze a csoportunk! Tizenkilencen indultunk, aztán ötödév végére tizenhárman maradtunk. A maradékban mindössze két fiú volt, a többiek lányok, nem volt igazán jó arány, de a két srác elég jól tűrte. Voltak olyan, de olyan szemináriumok, hogy az felejthetetlen! Például amikor egy finn óra előtt Bárdos Jóskával kettesben hexametert fabrikáltunk a bejövő tanárról és már nem volt időnk letörölni a tábláról, aztán amikor ugyanez a tanár dolgozatírás alatt nesztelenül a hátam mögé került és elvette a puskámat, amin a finn ragozási táblázatok voltak nagy műgonddal megszerkesztve (én meg voltam olyan pofátlan, hogy óra végén visszakértem tőle), aztán amikor délidőben rendszeresen összekapaszkodva, tengerészlépésben vonultunk át a belvároson a menzáig, miközben a Mézga-család és egyéb aktuális rajzfilmek dalait énekeltük - ezeket nem lehet elfelejteni.
De az évfolyamról is vannak emlékeim, például amikor Temesi Feri (igen, a Por és egyebek írója) a másodéves szigorlati zéhán pár perccel a kezdés után cinikus mosollyal lesétált az Auditorium Maximum lépcsőjén és leadta az üres dolgozatot - a tanárunk, Kovács Sándor Iván (nevezetes Balassi-szakértő) csak nézett, megpróbálta lebeszélni, de hiába, Temesi mindig ilyen rebellis alkat volt. Na, és Dunai Tamás az irodalmi színpadon - nem véletlenül lett színész belőle. Vagy amikor kirendeltek bennünket egész hétvégékre a központi épület alagsorába bontott téglát pucoválni, mert ott tervezték kialakítani az egyetemi klubot - úgyhogy ehhez, ami ma így néz ki, én is hozzájárultam egy picinykét:

Később, a nyolcvanas évek közepén elmentem a Szabadtéri Játékokra egy Varázsfuvola előadásra. Tizenvalahány év után akkor jártam először Szegeden. És nem találtam el sehová. Amikor letett a busz a központban, fogalmam se volt, mi merre van. Megijedtem: az nem lehet, hogy ennyire megváltozott minden. Idő kellett, hogy rájöjjek, mi a baj: megnőttek a fák!
De az újszegedi népkertben már ugyanolyan volt a hangulat, és a Kárászon is elkaptak az emlékek, a Virág cukrászdában pedig ugyanott volt a gyönyörű porcelán kávéfőzőgép - és ettől aztán megint otthon voltam Szegeden.

Mintha csak úgy menne, mendegélne el mellettem az idő, én meg nem is próbálok kezdeni vele valamit. Nem jó ez így sehogysem.

De az azért eszembe jutott, miközben szecessziós motívumokat keresgéltem, amikor annak idején Szegeden a világirodalmat tanító P. tanár úr valami kapcsán kifejtette, hogy szerinte milyen ronda építmény a Reök-palota ott a nemtudommilyen körút sarkán (mármint azt nem tudom, hogy akkoriban hogy hívták, most Tisza Lajos körút) - és aztán egyszer arra jártam és felnéztem a házra, a kacskaringós indás erkélyre a ház sarkán és megállapítottam, hogy tényleg ronda. Ehhez képest most meg tetszik. Igaz, hogy azóta eltelt - akárhogy számolom, kb. 35 év.
P. tanár úr régen nincs már, egy laza mozdulattal kilépett ebből a világból - szó szerint és átvitt értelemben egyaránt - én meg itt ülök és emlékszem, amikor másodéves szigorlaton szomorú tekintettel úgy kirúgott, hogy csak úgy nyekkentem, mert persze rájött, hogy nem olvastam a Tom Jonest (nem az énekes, kicsit korábbi manus és sokkal unalmasabb), amely tettével szétbarmolta az egész nyaramat, mivel egy perc nyugtom sem volt a szeptember harmadikai UV-ig. Azon a nyáron ugyanis már nem volt idő júliusban uvézni, mivel akkoriban volt a nagy árvíz, ami már május óta megszabta Szegeden az életet - homokzsákok a rakpart támfala mellett, tanárok, fiúhallgatók kirendelve éjszakai munkára, buzgárok itt, buzgárok ott, a hídon áthaladva alig mertünk lenézni, olyan közel volt a víz. Aztán a vízállás mégis megállt 10 méter alatt pár centivel, de tényleg csak pár centivel. Így elmaradt Újszeged vízzel való elárasztása, amit kénytelenek lettek volna megtenni, hogy ne a várost vigye el a Tisza 1879 után immáron másodszor.
Nem volt valami nyugalmas nyár az az 1970-es. De nem haragudtam P. tanár úrra, mert szerettem őt és a nagyon szigorú normáit is tiszteletben tartottam. Mindig felvettem még a speckolljait is, pedig nem volt kötelező, így hallgattam nála egy-egy szemesztert Catullusról, Shakespeare-ről, római költészetről és nagyon élveztem. Tőle ismertem meg részletesebben a görög és római mondaköröket, merthogy abban az időben a középiskolában egyáltalán nem tanították a mitológiát, mintha nem is lett volna, így aztán e téren nagy hiányosságaink voltak.
Szóval, P. tanár úr nem szerette a Reök-palotát. Ezt itt: