B@kker, elfelejtettem, hogy Ausztráliával - pontosabban a Sydney-Melbourne környékkel - tíz óra az eltolódás, ott már két órája új év van (valahogy sose tudom megszokni, hogy a Nap arról jön erre mihozzánk). A sydney-i kikötőben mindig nagy tűzijáték van olyankor, de most már két óra is elmúlt, fújhatom.
Mindenesetre Happy New Year Australia! Boldog új évet, Kanga!
Sose értettem, minek kell örülni szilveszterkor. A papírtrombitafújás, szerpentindobálás, őrjöngés, újabban meg a petárdázás, tűzijáték mire való? Mert elmúlt egy év? És ez öröm, ünnepelni való esemény? Micsoda hülyeség.
Nem szeretem ezt a napot. Engem kizárólag az idő múlására figyelmeztet, semmi másra.
*******
Éjfél után majd bevackolom magam ágyikóm sarkába a laptoppal és nekiállok webkamerákat nézegetni Európában (Amerika ugye nem jöhet szóba, ott sokkal később lesz éjfél). Tavaly is ezzel szórakoztam. Hogy Reykjavíkban lesz-e megint tűzijáték, a londoni bárban vajon mennyien buliznak, Toulouse-ban járnak-e az utcán, no és Malbunban vajon lesz-e valami rendkívüli, vagy ugyanolyan csendes és mozdulatlan lesz a környék, mint más éjszakákon - ezeket figyelem majd. Jó lesz. És közben igyekszem nem gondolni arra, hogy ugyan mit hoz a jövő év? Nem, erre nem fogok gondolni.
A sok ifjú és bohó kolléga! Szeretnek havat lapátolni!
Egyébként zsengébb koromban én is szerettem. A tél volt a kedvenc évszakom. Amíg nagymamám élt, ilyen havas reggeleken rendszeresen hozzá is elgyalogoltam a hólapáttal a vállamon (hogy ne kelljen felébresztenem) és először nála toltam el a havat, majd visszamentem és otthon is eltakarítottam. Aztán rendbeszedtem magam és mentem dolgozni. Hozzá kell tennem, hogy ő is és mi is saroktelken laktunk, tehát bőven volt mit lapátolni. De nagyon élveztem: a tiszta levegőt, meg ahogy a nagy csendben több utcányira elhallatszott, ahogy valaki szintén kotorja a saját háza előtt, az egész hangulat annyira kellemes volt.
És nem volt semmi ijesztő a télben. Megesett, hogy hazafelé tartottam Szegedről és az utolsó két megállót már nem tudta megtenni a busz, mert a szemünk láttára potyogott le az ónos eső és fagyott meg minden pillanatok alatt. A buszvezető egy ideig próbálta megtartani a járművet, aztán leállította, kijött a fülkéjéből és széttárta a kezét, hogy elnézést, de képtelen továbbmenni. Kinyitotta az ajtókat, lemásztunk és elindultunk a tükörjégen. A teli sportszatyromat letettem a földre, időnként belerúgtam, hosszan csúszott előre, én meg mindig lódulva egyet, csúszkáltam utána, így értem végül haza és emlékszem, mennyire élveztem, micsoda jó buli volt.
Ahol ma lakom, a telek annyira keskeny, hogy röhejesen kicsi előtte a járdaszakasz, pillanatok alatt eltolom róla a havat, de már nem esik jól. Ha pedig meglátom, hogy fénylik előttem az út és rá kell lépnem, szinte halálfélelmem van. Mert ugye a lapáton súlya van a hónak, azt oldalra kell dobni, ezt meg nagyon nem szereti az ötös-hatos csigolya közti porckorongsérvem, aztán meg ha én netán elcsúszom, már nem tudom kacagva visszaegyensúlyozni magam, mert ugye az ízületeim enyhén szólva nem a régiek, szóval, úúúútálom a telet, sajnos.
Azért ez már valami. Nem nyamvadt szállingózós, vizes, épphogy fehérbe burkolós, hamar elolvadós fehér pamacs, hanem amolyan kavargós, lépcsőeltüntetős, félméteres torlaszépítős, rendes hófúvás, ez mán döfi! Az ajtót alig bírtam kinyomni az odarakódott tömegtől, a lépcső három foka meg nem volt sehol, fantázia kellett hozzá, hova is lépjek. A következő pillanatban meg úgy oldalbavágott a szél, hogy majdnem az ajtóval együtt buktam be a küszöbön, pedig nem is befelé tartottam, hanem ki akartam menni. Ezek után halált megvető bátorsággal kitörtem egészen a kapuig, majd pedig következett az utcai járda megtisztítása, az se volt semmi, mivel a szél folyamatosan ellenem dolgozott és amit oldalra dobtam, visszafújta. De végül én győztem.
Viszont láttam, most először, egy nőnemű lényt havat lapátolni. Mármint rajtam kívül. A második szomszédba tavaly költözött egy fiatal házaspár és az asszonyka tolta a havat szorgalmasan. Végre egy nő a környéken, aki tudja, mire való a hólapát és meg is fogja. És nem lesz semmi baja tőle, sem az aranygyűrű nem esik le az ujjáról, sem a nőiességéből nem veszít.
Most pedig várjuk, meddig esik még, de főleg, hogy mikor áll el a szél.
Most írom ide, bár holnapra érvényes, hogy december 28-dika aprószentek napja. Azoknak a kétévesnél fiatalabb betlehemi fiúgyermekeknek az emlékére honosodott meg, akiket annak idején Heródes király megöletett, amikor tudomására jutott, hogy Betlehemben születik meg a zsidók királya.
Amikor kisgyerek voltam, ezen a reggelen apám mindig megkérdezte tőlem: "Hányan vannak az aprószentek?" - és erre azt kellett felelni: "Minden sarokban egy szakajtóval." Az ő vidékükön, Bácskában még ma is megvan ez a szokás, túléli nagyapáinkat, apáinkat, sőt túlél minket is.
Itt van hát nekünk a fehér Karácsony, csak kissé elkésett. Már egyszer kiástam magunkat a hóból, estig még ki tudja, mennyi esik. Tegnapelőtt meg a meteorológusok kinyilatkoztatták, hogy januárban valószínűleg sok csapadék fog esni, aminek egy része hó lesz és ha nagy hófelszín alakul ki, majd pedig arra hideg jön, akkor kemény fagyokra számíthatunk. A sok csapadék miatt pedig a tél múltával az árvíz veszélye is megnő. Ezt mind mondták. Ők, a meteorológusok.
Na mármost, ezt mind megmondhattuk volna mi, átlagos értelmi képességű, közepesen művelt mezei polgárok, nem a szakirányú végzettségünkből merítve, hanem a saját egyszerű, többéves élettapasztalatunk okán. Mert például a január általában hideg és havas szokott lenni, jönnek a nagy havazások, előtte vagy utána a kemény mínuszok, aztán amikor a hegyekből elindul az olvadás, akkor jön az árvíz. Baj vagy nem baj, ez már csak így van.
Hogy még egyszerűbben mondjam: nem eszi meg a kutya a telet.
Különben pedig ez a nap teljes mértékben a veszteségek közé írható, mivel semmi értelmeset nem hoztam létre, hacsak a régi papírok, levelek selejtezését nem számítom. Mintha beindultam volna, hogy felszámolom a múltat. Persze a gyakorlati oka az, hogy nem férek el a szobában, így aztán amikor a legváratlanabb helyről három doboz több évtizede gyűjtögetett levéltömeg bukott elém, bedühödtem és egyhuzamban végigszántottam rajtuk. Végül egy kicsi köteg menekült meg belőlük, hogy valami minimális emlékmorzsa maradjon. De nem fájnak a kidobottak sem.
Meg a bakelitlemezek, na, azoktól is ideges lettem. Tudom, tudom, nagy érték, alig van már belőlük, elsöpörte őket a cd, meg az mp3, meg még ki tudja, mi, de akkor is: dögnehezek, hülye az alakjuk, sehova nem lehet normálisan elhelyezni őket. És már lemezjátszóm sincs, de ha lenne is, nincs hová tennem, a hangfalakról nem is beszélve. Forgattam a kezemben az agyonhasznált és kevésbé forgatott monstrumokat és kegyetlenül szelektáltam: Alla Pugacsova balra, Magyar Gregoriánum hat lemeze jobbra, Vivaldi Négy évszak (mert már megvan cd-n) balra, Gilbert Bécaud (mert még nincs meg cd-n) jobbra és így tovább. Ami jobbra esett, megmarad, ami balra, megy a sufniba. Hiába, nem engedhetem, hogy a tárgyak kiszorítsanak a lakásból.
Nagyon rossz passzban vagyok. Persze nem is várhatom, hogy egy nap alatt helyreáll a világrend, meg aztán most jön ki rajtam az elmúlt másfél hónap stressze, de most rettentően rosszkor jön nekem a Karácsony. Amikor úgyis tele vagyok bizonytalansággal, egyáltalán nem hiányzik ez a könnyzacskókra apelláló érzelemáradat, sokkal jobban szeretnék egy kis csendet, hátha könnyebben helyükre kerülnének a dolgok. Bármit is mondok, valójában megint csak a túlélésre játszom, mint tavaly, tavalyelőtt, meg évek óta mindig.
Beüzemeltem az új nyomtatót (sőt multifunkciós, úgy ám!), ma már nem éltem hiába.
A szkenner felavatásához pedig előkerestem egy képet, amelyiken Ilonka néni is rajta van. Itt vagyunk tehát húsz évvel ezelőtt a soproni kis ház teraszán: Apu, én és Ilonka néni.
A következő képet tettem be másodiknak a szkennerbe. Amikor Balatonfüredről elindul a vonat Pest felé, nem sokkal az állomás után következik egy vasúti átjáró. Apu sokszor volt a füredi szívkórházban, vasárnaponként általában meglátogattuk. Hazafelé indulván az volt a szokásunk, hogy elbúcsúztunk a pályaudvaron, aztán Apu megkerülte az állomást és elment a vasúti átjáróig, ott megvárta, amíg a vonatunk odaért és integettünk egymásnak. Ez afféle családi hagyomány, játék volt, évekig játszottuk.
Rossz a kép, elmosódott, mozgó vonatból készítettem, a film is elég vacak nyersanyag volt, inkább csak én ismerem fel rajta Apu arcát. De azóta is nagyon sokszor álmodom ezt a jelenetet, ahogy áll a korlátnál, mosolyogva int és álmomban is mindig ugyanazt érzem: hogy a következő percben, amikor elindul visszafelé, már nagyon egyedül lesz.
Azért ez őrület, mintha tegnap lett volna, hogy sorban írtátok le a
kiskomák rácsodálkozását a karácsonyfára a gyertyagyújtáskor, meg hogy
az éjszaka közepén cseteltünk Fülessel, Zorával, Petibával a
karácsonyról és a szilveszteri tervekről, aztán most már megint
ugyanitt tartunk. Egy év hipp-hopp, csak úgy elszállt, észre se vettük.
De mi még mindig itt vagyunk.
Hát ez is megvolt. Az utolsó nap. Zűrös, pakolászós, intézkedős nap, hazafelé nagy cipekedéssel. De végül lassan elmúlik. Ez is, mint a többi.
****************
Vonaton
Anyuka, három kisfiú, a középső bámészkodik, szeme az ablak fölötti kriptogramra téved: "Nem szabad sörözni itt se!" - mondja hirtelen. Anyja kis gondolkodás után kapcsol, miről is beszél a gyerek: "Nem, nem sörözni nem szabad, hanem nem szabad semmit kidobni az ablakon ..."
Merthogy a kis képen egy palack sziluettje látható piros vonallal áthúzva. Gyereklogika. Tiszta logika (no meg persze, tapasztalat).
****************
Ugyancsak ők: mikor a három gyerek, élen az alig háromévesforma Domonkos nevű legkisebbel már elviselhetetlen hangerőre kapcsolt és percről percre egyre féktelenebbül hancúrozott, Anyuka mentőövként előhúzta a mesekönyvet és elkezdett belőle felolvasni. Csend támadt, a két nagyobb némán figyelt, a kicsi pedig fészkelődve, le-leszállva az ülésről, majd újra felkapaszkodva a maga sajátos stílusában kommentálta a mese cselekményét. Ha a mesében valaki evett, Domonkos ezt mondogatta: "nyamnyamnyamnyam ..." , ha vertek valakit: "puff, puff ..." - és így tovább. Láhatólag mind megszokták már ezt a fajta mesehallgatást, ügyet se vetettek a kicsire, aki nyilván mindig így szokta aláfesteni a felolvasást. Domonkosnak nem elég a narratív megoldás, effektusokat is igényel.
Multimedialitás.
Kényszerszünet. Nem így képzeltem, de egyelőre itthon ülök. Hogy mára mennyi mindent terveztem, azzal nem is bosszantom már magam, merthogy mindezeket egyetlen mozdulattal, huss! keresztülhúzta az időjárás. Amikor reggel a sötétben kilőttem volna magam az állomás felé, kiderült, hogy már a kapun sem tudok kimenni, mert egyetlen jégpáncél az egész környék. Na, mondom, nesze neked a mai napra percre pontosan kidolgozott napirend, de inkább átszervezés, mint lábtörés, tehát most pedig visszacsúszkálok az ajtóig és kész. És visszacsúszkáltam, miközben igen örültem, hogy megúsztam épségben. Úgyhogy az a pénteki egy nap szabadság ezzel átkerült mára.
Csak azt nem tudom, hogy ha az elkövetkező két napon is beüt valami mennykő, akkor mi lesz? Na de ne szaladjunk ennyire előre, majd meglátjuk. Mindenesetre hallom, hogy holnap reggelre mínusz tizensok fokot ígérnek az okosok. Brrr!
Aztán kikerestem a tudakozóból Ilonka néni szomszédját, akit annak idején mi is ismertünk és felhívtam. Emlékezett ránk, a nyaralások idején kertszomszédok voltunk, naponta találkoztunk és a néni leveleiből azután is mindig kaptunk híreket a szomszéd családról. Megtudtam tőle, hogy a néni szeptemberben halt meg, pár hónap alatt elvitte a rák.
Nyugodjék békében, igazán megérdemli, hogy az örök világosság fényeskedjék neki.
Ilyen élményben eddig még nem volt részem. Visszajött egy levél, a címzés golyóstollal durván áthúzva, mellette egy ráragasztott rózsaszín címkén kézzel írt felirat: Meghalt. Mintha megütöttek volna, úgy vágott az arcomba ez a szó, el se akartam hinni.
Ilonka néni, akinél sok-sok évig nyaraltunk Sopronban. Neki küldtem a múlt héten ezt a karácsonyi üdvözletet. Ilonka néni kármelita nővér volt, de miután 1950-ben szétzavarták őket, beállt dolgozni és hosszú éveken át takarított a szanatóriumban. Onnan ment aztán nyugdíjba, de a zárdába azután sem vonult be, amikor már lehetett. Megszokta a magányos életet, bár sose volt egyedül. Mindig talált elfoglaltságot, vagy a kertben, vagy olyan emberek körül, akik segítségre szorultak.
Ilonka néni volt az egyetlen normális apáca, akivel életemben találkoztam. Nem ájtatoskodó, szemforgató, külsőségekre támaszkodó, hanem két lábbal a földön járó, tiszta lelkű, egyenes, igazán szeretetteljes ember, akinek nem kifelé hirdetett, hanem valódi, mély hite volt, de ezt nem szavakkal, hanem a tetteivel bizonyította.
Még mindig nem tértem magamhoz, mióta kihullott elém a postaládából a levél. Az első dühödt gondolatom az volt, hogy nincs igazság a földön, ha már Ilonka néni is ... , nem, nincs igazság!
Tegnap fordult elő velem legelőször, hogy elkapott az enyhe frász a közeljövőt illetően. Eddig csak a nagy eufórikus ujjongás volt, hogy végre vége, még ennyi meg annyi nap, hurrá, de tegnap egyszercsak bevillant, hogy Uramatyám, mi lesz, ha tényleg belesüllyedek a nagy semmibe, ha beszívnak magukba a minden eddiginél szürkébb hétköznapok. Mert eddig ugyan nem hiányzott, hogy bemenjek és emberek között legyek, de mégis minden nap bementem és köztük voltam, időnként megőrültem tőlük és gyakran a fenébe kívántam őket összességükben és egyenként is, de ez volt a természetes menete az életnek. Néha, tényleg csak néha az is megesett, hogy muszáj volt valakivel beszélnem, panaszkodnom neki, vagy csak megelégeltem a csendet és átmentem egy másik szobába kicsit lazítani, de ez nagyon ritkán fordult elő. Most viszont nem lesz ilyen se gyakran, se ritkán, semmikor, még ha igényelném, akkor sem. Na, most légy okos, Domokos!
Nagyon észnél kell majd lennem, az biztos.
