Tegnapi hír:

A szakképzés átalakításáról szól a kormány 100 lépés programjának újabb 14 eleme. Ezt a miniszterelnök jelentette be a Parlamentben. Gyurcsány Ferenc közölte, hogy a piaci viszonyoknak megfelelően átalakítják a szakképzést, támogatják a hiányszakmák oktatását.

A tervek szerint, ha valaki 50 év felett új szakmát szerezne, azonnal munkát kapna. [...]

Gyorsan, gyorsan, minél előbb valósuljon meg ez a terv, aztán máris megyek és átképezem magam. Ha már csak ennyi eszem volt annak idején, hogy bölcsésznek mentem. Ahelyett, hogy  a jövőbe láttam volna, azaz hogy most (értsd: 1966-ban) még ugyan egy komputer betölt egy egész szobát, akkora, de nem lesz ez mindig így, sőt! Hát igen, így téveszt pályát, aki csak megy a feje után, mint a vak ló, ahelyett, hogy gondolkozna. De majd most, jobb későn, mint soha, ugye ...
Aztán felébredek.

Amikor a szomszédék bernáthegyi-méretű kutyája áttörte-zúzta magát a kerítésen és lobogó fülekkel iramodott felém, aki a lépcső tetején állva minden eredmény nélkül kiabáltam rá, hogy visszafordítsam, - na, akkor bevillant lelki szemeim előtt Jean Reno, amint a Godzillában fapofával azt mondja: „Alighanem futhatnánk is ...”  - de csak mert annyira vizuális típus vagyok, hogy az már néha fáj ...

*az esetleges aggódóknak: jól vagyok, sikerült beugranom az ajtón, még mielőtt odaért volna :-)

Most majdnem abba a hibába estem, amit annyira utálok D-ben: majdnem elkezdtem felolvasni neki Navigátor egyik legutóbbi bejegyzését! De annyira tetszett!
Jut eszembe, ez azért is veszélyes lett volna, mert amennyire kíváncsi minden-lében-kanál, képes és odajön, hogy megnézze a webhelyet, akkor pedig nekem annyi, mert ki vagyok linkelve N-nál és amilyen szerencsém van, átböngészi az oldalt a saját gépén. Na, még csak ez kéne, hogy rájöjjön, én vagyok a bikfic nevű blogger!
Szóval, nagyon jó, hogy időben észbekaptam, huhhh ... Veszélyes műfaj, ez, ha valaki még nem tudná.

Tegnap ismételten elgondolkodtam azon, hogy hol a határ, ameddig belemászhatunk más életébe. Mindenki él, mozog, munkálkodik, alakítja a saját környezetét, de mellette ott él a többi hasonló teremtmény, aki úgyszintén élne, mozogna, munkálkodna, alakítaná a saját környezetét.
Ez pedig most arról jutott eszembe, hogy tegnap igen nyugalmasnak ígérkezett a vasárnap, hacsak ... hacsak nem tarkították volna kb. ötös erősségű földrengés robajai. Ugyanis az egyik közvetlen szomszéd folytatta a kocsibejáró kiépítését, ami abból állt, hogy egyformára kiképezett nagy betonlapokat (nem kicsi járókockákat!) applikált bele a földbe két sávot alkotva belőlük a kocsiúttól befelé az udvarába. Már legalább a negyedik hétvége volt, amikor ezt művelte, eddig minden szombat-vasárnap, amikor végre nem csörög az óra hajnalban, mégis már kora reggel hatalmas döngésekre ébredtünk, ha akartunk, ha nem, és eme zajok órák hosszat színesítették a napjainkat. Tegnap aztán délután, amikor elcsendesedett a munkazaj, megszemléltem a szóban forgó műtárgyat és úgy láttam, most már végképp nincs több hely, ahová még férne egy árva betonlap is, úgyhogy nagyon remélem, ezzel befejezettnek tekinti élete nagy művét.
Ehhez persze tudni kell, hogy nálunk elég szerencsétlen módon parcelláztak valamikor és keskeny, hosszú telkeket alakítottak ki, tehát a házak egyik fala biztosan telekhatárra esik.  Ezért van, hogy a szomszéd az én ágyamtól gyakorlatilag olyan 60-80 centire döngött, ami tényleg a földrengés képzetét keltette. Ez valahogy nem fér bele az én világképembe, nem, nem fér bele. Elgondolkodtam, én mit tennék, ha meg akarnám oldani, hogy az autóval érkező rokonaim betonon guruljanak be az udvarba (egyébként eddig se sáros földön gurultak, mert remekül füvesítve van az egész, de mindegy ...), szóval én szépen kimélyítenék két sávot a földben a megfelelő helyre, bezsaluznám akkurátusan, az aljára sódert töltenék, majd pedig betonkeverőt hoznék, kevernék és ügyesen  elteríteném és elsimítanám a betont a mélyedésekben. Pár napig locsolgatnám, aztán meg gyögyörködnék benne, hogy milyen fájintos utacskát rittyentettem oda. Ezalatt pedig csend lenne, csak a betonkeverő zümmögne egy rövid ideig.
Egyébként pedig, ha már csak ennyi gondom lenne az életben és ilyen baromi sok energiám maradna a heti munka után, hogy azon törjem a fejem, mit csináljak még valami abszolúte nem létfontosságút, hát akkor inkább hálát adnék a sorsomnak, hogy ilyen remek életem van és kiülnék madárcsicsergést hallgatni. A vendégek meg betalálnának a füvön is.

Na, túl vagyok egy jó kis strapás sablonfelújításon, aminek a végeredményével egyáltalán nem voltam elégedett. Jó pap is hóttig tanul, ugyebár, szóval, most majdnem teljesen visszaállítottam, de már úgyse tart sokáig ez sem, mert egészen más sablont akarok ráhúzni hamarosan. Minek nyüvesszem magam ezekkel a bonyolult tablekkel, amikor CSS-szel sokkal egyszerűbben megoldhatnám, nem igaz? És úgy is lesz.

"... De közben Kanga és Róbert Gida és Malacka és Mackó körülülték Zsebibabát, aki éppen a mindennapi erősítő csukamájolajat szedte be. Zsebibaba nyafogott.
 - Muszá...á...j? - kérdezte, és Kanga azt felelte:
 - Zsebibaba, drágám, emlékezz rá, mit ígértél.
 - Mit ígért? - suttogta Tigris Malackának. - És mi ez?
 - Erősítő orvosság - mondta Malacka. - De utálja szegény.
Tigris közelebb jött, könnyedén odatámaszkodott Zsebibaba karosszékének a támlájára. Aztán hirtelen kilökte a nyelvét a szájából, ho...o...oip! - mondta -, és nagyot nyelt. Kanga meglepetve félreugrott, de közben elkapta a kanál nyelét, s a nyelénél fogva kirántotta a kanalat Tigris torkából. A kanál megvolt, de a csukamájolaj hiányzott belőle.
 - No de Tigriském! - mondta Kanga szemrehányóan.
 - Lenyelte az orvosságot, lenyelte az orvosságot! - énekelte Zsebibaba boldogan. Meg volt győződve róla, hogy ez valami remek tréfa.
Tigris pedig felbámult a mennyezetre, behunyta a szemét, és a nyelve úgy forgott a szájában, mint egy cséphadaró. Még az ajkát is megnyalta. Aztán mennyei mosoly ömlött el az ábrázatán.
 - Ez az, amit a tigrisek szeretnek - mondta."

Ha az embernek átmenetileg elapad az ihlete, még mindig marad egy biztos pont: a Micimackó.

"... Parancsolsz valami harapnivalót?
Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: - Mézet vagy tejet? - gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: - Kenyér nem kell."

Most akkor hogy is van? Mire figyeljek? Először is a Széna tér környékén egy fekete bukósisakos piros kesztyűs TöbbMintHatéves Marci gyermekre, valamint egy narancssárga bicajos Andalgóra nem tudom, melyik környéken, nem baj, majd mindenhol figyelek, ha a TöbbMintHatéves közelít a biciklijén, fedezékbe ugrom és ha egy narancssárga bicajon tekerő csajt látok, odaszólok, szia, Andalgó, ha felkapja a fejét, ő az, ha meg nem, akkor nem ő volt. Hát így.
Nekem meg egy szál biciklim sincs. Mondjuk, negyven kilométert naponta oda-vissza elég reménytelen lenne megcéloznom vele, úgyhogy akkor talán nem is kell nekem bringa. Kár.

Mindig nevetnem kell, amikor előzetest vagy részleteket mutatnak a Star Wars régi első darabjaiból és meglátom Harrison Fordot, nem tehetek róla, annyira komikus. Persze akkor nekünk még nem is Star Wars volt, hanem Csillagok háborúja és lehetett rajta álmélkodni, meg nevetni is.

A StatSectornál a blog kategóriában Bajla vezet az egyik blogjával, a másikkal meg negyedik, Manorama a második, én meg hetedik vagyok. Igaz, hogy csak tizennégyen vagyunk, de ahhoz képest, hogy tegnapelőtt regisztráltam, ez jó, nem? Nekik meg gratula!

Reggel a vonaton velem szemben fiatal srác ült, és bár sose mondta nekem a zanyukám kicsi koromban, hogy nem illik a hétórahetes komáromi személyen a másik könyvébe belebámulni,  azért én azt tudom, de mégis kíváncsi lettem és belepillantottam. És azt láttam,  hogy 13. fejezet, meg az egyik sorban azt, hogy Quasimodo. Ó, mondom magamban, ez gyönyörű, van remény, egy tizenéves Victor Hugót olvas!
Aztán még egyszer odapillantottam. Akkor meg azt láttam, hogy Mel Gibson ... Mi van??? Itt valami nem stimmel!  Fölötte meg az van írva, hogy poszterek. Ja, ez valami leírás egy helyiségről, ahol poszterek vannak kiaggatva. Hát, akkor nem Victor Hugo és nem a Notre Dame-i toronyőr ... mindegy, lényeg, hogy olvas ez a gyerek, na.

Az a taxi már percek óta ott áll Krakkóban az utcán. Nem szállt ki belőle senki, talán vár valakire abból a házból, vagy csak leállt egy kicsit pihenni, esetleg a papírjait rendezgeti, nem tudom. És nem is ennyi az idő, amennyit a kamera órája mutat, hanem egy órával több van, gondolom, a lengyeleknél is nyár van már, csak nem állítódott át a rendszeridő.
Én meg már igazán alhatnék ahelyett, hogy kukucskálok a világban erre-arra.

Miért olyan nehéz néha valakitől szívességet elfogadni? Nem kértem, felajánlotta, eleinte nem akartam, nem mintha nem lett volna szükségem rá, de csak az pörgött az agyamban, hogy ezt nem, nem lehet, aztán addig mondta, hogy mégis ... És máris megcsinálta, ami nagyon jól jött nekem, de azóta mocsok rossz kedvem van és tudom, hogy ettől. Normális ez?
Utálok bárkinek lekötelezettje lenni. Úgy érzem, kevesebb leszek tőle. Ami persze marhaság, de elég, ha én úgy érzem.
Ennyit erről. Aztán egyszer majd eltöprengek a segítségnyújtás mikéntjéről is. Mármint hogy hogyan nem szabad segíteni. Mert arról van aztán rengeteg sok naaagy-naaagy tapasztalatom! Ajjaj.

Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár,
Napsugárban úszik minden, száll az illatár,
Nyár van, nyár,
Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár,
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerlepár,
Nyár van, nyár van, kakukk szól már a fák közt,
Kakukk, de szép a nyár!

A fecskék itt ülnek a dróton, reggel tényleg szólt a kakukk és a szomszédék kerítésén olyan gyík sütkérezett, amilyent még sose láttam: a világító türkizkéktől az almazöldig minden színben játszott. Itt a nyár!

*******

Ha valaki ennek örömére okarinán akar játszani, itt egy hely, ahol megtanulhatja és dallamokat is talál okarinára "kottázva", meg is hallgathatja őket, szóval, jópofa lap ez!

*******

Persze az is lehet, ahogy most jobban belegondolok, hogy az a gyík nem is vadon élő volt, hanem valakinek a terráriumából lógott meg? Mert olyan színei voltak, hogy olyanokat egy gyík se hülye kifejleszteni, akinek inkább az az érdeke, hogy beleolvadjon a környezetébe. Na, mindegy, ha megszökött, remélem, hazatalált, a nyár meg ettől függetlenül itt van.

Apropó, blogverseny (majd mondja Muzsika, hogy működnek a mémek, de mit tegyünk, ha mindenkit elgondolkodtat ez a dolog). Szerintem is orbitális hülyeség ez az ötlet, mert ugye, ki mondja meg, melyik blog a legjobb? Elolvastam az értékelési szempontokat és azt szűrtem le, hogy azok lesznek előnyben, akik körül nagyobb társaság alakul ki (ez még helyes is lenne), de még inkább azok, akiknél a legtöbb spéci cucc van elhelyezve,  komment, üzenő, fórum, chatszoba, rádió, egyebek. Mintha legalábbis attól lenne jó egy blog, hogy nyolcféle módon lehet kapcsolatba kerülni a szerzővel és egymással, vagy ha százféle ugrópontot kínál a szélrózsa minden irányába. Nekem legalábbis, amikor mezei blogolvasóként vagyok jelen, az a lényeg, hogy mit ír a blogger, milyen a személyisége, miről mi jut eszébe és azt hogyan tálalja. A többi mellékes.
Azzal is egyetértek, aki azt mondja, neki nem hiányzik, hogy bizottság kutakodjon a blogja felett és nyomozzon utána (mert senki nem hülye, dinamikus IP-cím ide vagy oda, bárkit meg lehet találni). Úgyhogy nem biztos, hogy jót teszünk azzal, akit csupa szeretetből benevezünk a versenybe, mert lehet, hogy a végén a háta közepére kívánja majd az egészet szegény. Azt már csak halkan kérdezem: biztos, hogy azok az ítészek a legelhivatottabbak a döntésre?
Csupa szolidaritásból le is veszem még ezt az árva képváltogatós szkriptet is, hogy még ennyi csilivili se legyen, mert tényleg nem ez a lényeg (legalább gyorsabban fog betöltődni a lap, hehe). A blogértékelők meg elmehetnek a szempontjaikkal ... jó messzire.

Egy kis bosszúság: a Worldzone ingyenes tárhelyszolgáltató bezárt. Igaz, hogy tegnap írtak egy emailt, hogy ma ez bekövetkezik, de nem gondoltam, hogy amint a Föld túlsó felén átugrik az óra május 20-dikára, abban a pillanatban úgy eltüntetik az összes fájlomat, mint a sicc! Namármost, volt náluk legalább öt regisztrációm, egyiken a honlapom, másikon az apám élettörténete, a többit meg csak úgy tárolásra használtam, de nagyon. Ami el volt mentve, az megmaradt, amit meg most hirtelen nem találok - hát, még az is előkerülhet valahonnan máshonnan, cd, munkahelyi gépem, egyéb búvóhelyek, de az is lehet, hogy sose találom meg őket. És most kereshetek elég nagy, elég megbízható, elég jó feltöltési lehetőséggel rendelkező, egyszóval, megfelelő helyet. Kerestem, egyet már találtam is, most pakolom rá az apu képeit, hogy legalább itt a blogban az In memoriam ... linket kijavíthassam. A többit meg majd később, lassacskán helyrehozom.
Bakfitty. De ennél nagyobb bajunk ne legyen, ugyebár.

Na, eljött ez a nap is. Az adóbevallások határideje. És mit mond a rádió? Hogy a nagyobb postahivatalok éjfélig tartanak nyitva. Persze, támogassuk csak a linkséget, a trehányságot, a mindent-utolsó-pillanatra halasztás egyébként is igen elterjedt szokását, így kell ezt, ettől érik felnőtté a társadalom. Már maga az is elég brutális (ha ugyan igaz), hogy a mai napig állítólag még nyolcszázezren nem adták be a bevallásukat . Nyolcszázezren! Úgy látszik, ennyien voltak tegnapig tartós külföldi kiküldetésben, kórházban, fekvőgipszben, kómában, bezárva egy elakadt liftben - mert ezek tényleg kizáró okok, ezeket lehetne a vis maior kategóriába sorolni. De a halogatást, nemtörődömséget nem. Én az ilyenek előtt már este nyolc előtt öt perccel bezárnám a posta ajtaját, nemhogy még éjfélig nyitva hagyjam.

Jelentem, a viharfelhők elvonultak, a laborleletem, amire vártam, negatív, egyelőre megmaradok, arany bogaraim, hurrá! Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a drukkolást, nagyon jólesett, hogy azt a bugyuta szavazódobozt, amit már kínomban szerkesztettem ide, megértettétek és próbáltatok támogatni anélkül, hogy tudtátok volna, miről is van szó. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Érdekes, hogy mennyire szeretem ezt a blogot olvasni, pedig annyira arról szól, ahogyan én nem szeretnék élni. Adva van egy fiatal építész-belsőépítész házaspár, akik végre megtalálván álmaik telkét Zebegényben, építkeznek, leginkább a két kezük munkájával, időnként segítséggel. A blogban pontosan dokumentálják a házuk, telkük, környezetük fokozatos kialakításának folyamatát, küzdelmüket a hely adottságaival, az elképzeléseket, a problémák megoldását, mindent, amin keresztülmennek azért, hogy lassan olyan legyen az otthonuk, amilyennek szeretnék.
Benne élnek a természetben. A telek nagy, körülötte mező, erdő, fák, bokrok, állatok, akikkel együtt kell élniük, mondom, minden, amitől én egy nap alatt elmenekülnék. És mégis nagyon élvezem, amikor olvasom őket és drukkolok nekik, hogy lassan minden a helyére kerüljön.

Hogy is mondaná most apám? "Ne hagyd el magad, cifrább dolgokat is kibírtunk már!"
Hát ehhez tartsd magad, Bikfic!