Most már azért vége lehetne ennek a kutyamelegnek (a kánikula szónak állítólag köze van a Kutya=Canis csillagképhez), mert szép volt, jó volt, de elég volt. Addig-addig siránkoztunk, hogy hol van itt nyár, még nem is volt nyár, hogy most aztán megkaptuk, úgyhogy csend legyen és egy kicsike lehülés. Ne nagyon, ha szabad kérnem, csak úgy nyolc-tíz fokkal kevesebb legyen a mai 36-nál, ez tartson el úgy októberig, aztán egy kis enyhe ősz és jöhet a tavasz.
A szúnyogok viszont nem tudom, honnan jöttek ennyien, de valami iszonyú mennyiségben jelentek meg kies mezővárosunkban. Sötétedés táján, amikor már végre levegőhöz juthattam, kimentem az udvarra tenni-venni, és az alatt a tíz perc alatt mindent felzabáltak rajtam, ami csak kilátszott belőlem. Úgyhogy most enyhe idegrángások közepette kenem magamra az Antivakarin kenőcsöt (nem viccelek, így hívják, vény nélkül kapható a patikában), de egyelőre nem veszem észre, hogy olyan nagyon használna, ellenben a tubus lassan kiürül. Anti vagy nem anti, én bizony vakarom.
Ellenben óriási eredménye a kánikulának, hogy az összes vastag pléd hipp-hopp, tiszta lett - azért én is besegítettem nekik - és most puhán, napfény-illatúan pihennek összehajtogatva. Ők várják a telet. Én nem.

(ez itt a reklám helye)

Nem tudom elmondani, mennyire utálom, hogy egyre korábban esteledik. Már kilenckor majdnem sötét van és ez napról napra rosszabb. Reggel fél hatkor se süt még a nap a bejárati ajtóra, mint azelőtt, hanem csak jóval később bújik elő a szomszéd ház fölött. Hiába van rekordmeleg, minden nappal hosszabbak az éjszakák.
De a legrosszabb október végén következik be, amikor előre kell állítani az órát, na, attól én már hetekkel előbb irtózom. Mert onnantól kezdve sötétben érek haza. Gyűlölöm a sötétséget.

Most meg Máté tűnt el - "The requested URL was not found on this server" - mi van, tudja valaki? Állapodjatok már meg, kollégák, ne kelljen már hol egyik, hol másik után kutatni, azt a rézangyalát neki!

Ez a csúcs: sms-t írtam és közben elaludtam. Ilyen még nem volt. Olyan már sokszor, hogy munka közben a monitor előtt elaludtam és arra ébredtem fel, amikor a fejem le akart bucskázni a nyakamról. Meg olyan is van, hogy keresztrejtvény-fejtés közben elalszom és a toll húzza, húzza a vonalat az újságon, esetleg ki is esik a kezemből (ez különösen vonaton szokott előfordulni, ó, mily kellemes is ilyenkor a toll csattanására felriadni és félhülyén ébredezve lehajolni érte, miközben mindenki furcsán néz rám). De sms közben még nem fordult velem elő.
Nem kérdezem, hogy normális-e ez, válaszolni sem kell.

A parlagfű emlegetéséről jut eszembe az öt évvel ezelőtti nyár. Akkor nagyon beteg voltam, egyik percről a másikra kaptam egy atípusos tüdőgyulladást és gyakorlatilag az egész nyaram azzal telt, hogy egymás után faltam a különféle antibiotikumokat, szám szerint öt fajtát, valamint kétnaponta jártam a kerületi tüdőgondozóba. Azért oda, mert a háziorvosom épp akkor ment szabadságra és úgy látta jobbnak, ha ott kezelnek. Amikor meghallottam, hogy a tüdőgondozóba kell mennem, megijedtem, hogy ott majd tbc-sekkel kell együtt várakoznom, érintkeznem, atya ég, mi lesz, még elkapok valami nagyobb nyavalyát.
Namármost, a sok hét alatt, amíg a rendelőbe járogattam, klasszikus értelemben vett tüdőbeteggel eggyel sem találkoztam. Volt két-három hozzám hasonló tüdőgyuszis, de a többiek, a túlnyomó többség asztmás, illetve allergiás volt. Rengetegen jöttek az allergia elleni gyógyszerüket felíratni, inhaláló nemtudoménmicsodás kezelést kapni, és szenvedtek, fulladtak, nazalizáltak, mert nem kaptak levegőt az orrukon, szóval szinte mindenki vagy "szimplán" allergiás volt, vagy asztmás (aminek egy része szintén összefügg az allergiával). Megdöbbentő volt ez az arány, mert azelőtt nem hittem, hogy ennyien szenvednek ilyen betegségben. Igaz, hogy azelőtt nem is volt ennyi allergiás. Civilizációs betegség ez, vagy mi, és hozzátartozik ahhoz a jelenséghez, ahogy az ember és a természet viszonya lassan egészen rossz irányt vesz. Azelőtt a parlagfű létezéséről se tudtunk, nemhogy betegek lettünk volna tőle. A kullancsok se voltak fertőzöttek, leginkább az volt a köztudatban, hogy ahol birkák vagy erdei állatok vannak, ott van kullancs is, de kirándulások alkalmával bárhol nyugodtan leülhettünk a fűbe, fel sem merült, hogy ez veszélyes. És nem utolsó sorban az ózonréteg is olyan vastag volt, amilyennek lennie kellett, most meg azt mondja a szakértő, hogy ha mától kezdve teljesen megszüntetnénk a széndioxid kibocsátást, a légkörben az eddig odakerült CO2 még ötven évig ott lesz és károsítja. Szép kilátások.

Lélektani tanulmány

Reggel, hatos villamos. Felszállunk a Moszkva téren, elhelyezkedünk és mire elindulunk, egyetlen hely marad üresen a kocsiban. Nem véletlenül, ugyanis egy otthagyott Metró újság hever rajta. A leülni szándékozók kicsit megtorpannak előtte, majd továbbsietnek, mintha eszük ágában sem lenne leülni, á, ők csak úgy erre jártak ... Senki, de senki nem tolta odébb az újságot, inkább álltak. A feszült helyzet egészen a Margit-hídig tartott, akkor az ott felszállók közül egy ifjú hölgy megcélozta az ülőkét, hátrébblökte a lapot és leült. Helyreállt a világ rendje reggel, a hatos villamoson.

 Ma van Szent Anna, a nagymamák védőszentjének ünnepe (mert ő volt Szűz Mária édesanyja és így Jézus nagyanyja).
Isten éltessen minden nagymamát!

(itt pedig az én nagymamám látható lánykorában, sárközi népviseletben)

Kösz, már nem kell a dalszöveg, megtaláltam, itt van (és amit tudni kell róla).

Title: "Where You Lead"

• Wanting you the way I do
• I only want to be with you
• And I would go to the ends of the earth
• Cause, darling, to me that's you're worth
• Where you lead, I will follow
• Anywhere that you tell me to
• If you need, you need me to be with you
• I will follow where you lead
• If you're out on the road
• Feeling lonely, and so cold
• All you have to do is call my name
• And I'll be there on the next train
• Where you lead, I will follow
• Anywhere that you tell me to
• If you need, you need me to be with you
• I will follow where you lead

Written By: Carole King and Toni Stern

Performed By: Carole King and her daughter, Louise Goffin especially for Gilmore Girls

Félreértések elkerülése végett: a blogringes visszautasításnak semmi köze sem volt a tervezett visszavonulásomhoz. Egyszerűen csak elegem lett, nem láttam értelmét az egésznek, kicsit beleuntam, épp úgy, mint annak idején M., amin akkoriban nagyon felháborodtam. A blogringes levelet csak ma találtam meg és egy kicsit  visszarángatott a blogvilágba, de amikor leírtam, mit is gondolok róluk, beugrott, hogy mintha nem azt csinálnám, amit előző este eltökéltem, hanem lám, itt vagyok, írok, és akkor rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű ezt abbahagyni.
Egyébként pedig zajlik az élet, berendezkedtem egy szabadságon lévő kolléga helyén, mivel most már tényleg elkezdték festeni a szobánkat. Mondjuk, valóban ráfért, mert szerintem legalább húsz éve nem látott szobafestőt közelről az a helyiség és le volt pukkanva rendesen. Na de ugyebár, ha a festők végeznek és levonulnak, akkor még nincs vége, mert takarítani és visszarakodni kellene valakinek. Ez lesz a kemény dió, mire kiböjtöljük, hogy visszaülhessünk a helyünkre.

Más: keresem a GilmoreGirls főcímdalát, ha valaki tudja, honnan lehetne leszedni, akár csak a szöveget, akár a zenét, legyen szíves, bökje be valahova az url-t, köszi előre is!

Ez óriási: tegnap este még úgy gondoltam, abbahagyom az egészet, kezdtem megérteni Mikulás/Utazó lelkiállapotát, amikor nyűgösködött és harakirizett, el is szántam magam, azért hagyva egy kis visszautat, vagyis hogy letörölni nem akartam, hátha mégis meggondolom. Aztán most itt vagyok és úgy néz ki, nem bírom én eztet abbahagyni, keziccsókolom, mégse. Olvasok itt-ott, írogatok ide-oda üzenőkbe, aztán egyszercsak megint gondolataim támadnak - hogyhogy nem tudok leszokni erről a haszontalanságról, hogy gondolkodás, nem is tudom - szóval, hagyjuk a rinyálást a francba, ha van gondolatom, írok, ha nincs, nem írok, úgy, mint eddig, pussz mindenkinek!
Aki pedig velem együtt mélyponton van - úgy látom, ahogy körbetekingélek, vagyunk így egy páran, édes barátocskáim - az majd, velem együtt, túllendül. Még sose vót úgy, hogy sehogyse lett vóna, mondta ilyenkor a nagymamám.

(Ráadásul mindezt egy idegen gépnél művelem, mert a mi szobánkat festik, így aztán nem győzöm törölgetni lefele a böngészőből az előzményeket, meg mindenféle óvintézkedéseket teszek, nehogy nyoma (nyomom) maradjon, merre kattintgatok.)

Azt hiszem, most egy kicsit kiszállok. Aztán majd jövök, talán, egyszer, nem tudom, mikor.

Azért még annyit megjegyzek, mert nem bírom magamban tartani, hogy egyre jobban irritál engem ez a naaagy mindenhatóóó blogringes bagázs az arrogáns stílusával (akárhányan is vannak, mert lehet, hogy egy emberből áll az egész). Csak egy üzenődoboz miatt akartam volna bekerülni egy másik blogommal, és azt még megértettem, amikor a képes blogot nem fogadták el, na jó, de amivel most jelentkeztem, az tényleg blog, ennyit én is meg tudok állapítani, szóval pukkadjon meg az egész nagyhatalmú bizottság, ez volt az utolsó, hogy ringbe jelentkeztem, akárhány blogot indítok még hátralevő életemben, elég lesz nekem a komment is. És nem kellene ennyire visszaélni a "hatalommal", mert igenis szolgáltatnak valamit, akkor is, ha ingyen, és én ha adok valakinek valamit, nem szoktam az orra előtt elrángatni, miközben azt sziszegem feléje, hogy "majd még eldöntöm, odaadom-e, te kis hülye, nem is érdemled meg, beee, ez van, sorry ..."

Mélypont. Brrrr...

Kedves barátnémtól kaptam ezt a mazsolás (pontosabban: Mazsolás) kalácsos képet és annak örömére teszem ide, amiről már nemrég beszéltem, mennyire jó, hogy újabban ezeket a régi meséket vetítik a gyerekeknek az mtv1-en. Legalább a sok gyerekhülyítő aranyait-őrző-dagobertbácsis meg gyilkolászós-piffpuff rajzfilm után pár percig normális értékeket is lát az a gyerek.
Csak az a kár, hogy ha vége az esti mesének, akkor átkapcsol a gagyi csatornára.

Nagyon jó, végre valaki tudja, mi az a Nohab! Mornix legalábbis tudja, úgyhogy örömömben most ideteszek egy képet, hátha más is kedvet kap hozzá és egy kicsit utánaolvas. Itt lehet, csak tessék, tessék, folyvást, folyvást!



(Szerintem az igazi régi gőzösök után ez a legszebb mozdony.)

Valaki dugaszolja el D-t! Mert persze bejött, itt van és beszél, beszél, jár a szája, kérdez hülyeségeket, rakodik, nyitva hagyja az ajtót és úgy dumál a folyosóra valakinek, egyébként is minden idegszálam kifelé pilinckázik, már csak ő hiányzott nekem a mai reggelhez. Nem adott nekem az Úristen még egy hét nyugalmat, nem!  Biztosan nem érdemlem meg.
Ez mind viccesen hangzik, de a valóságban a sírás fojtogat, annyira tehetetlennek érzem magam, meg már úgyis annyi minden rezegteti az idegeimet, hogy legalább D. ne jött volna be a képbe, úgy is mint utolsó csepp a pohárban. De úrinő nem bőg, nem ordít, nem üvölti bele a képébe, hogy kuss! nem borítja rá az asztalt erre az idegtépő, jövő-menő, beszélő objektumra, nem, úrinő gyomorfekélyt kap, infarktust vagy rákot, nem kívánt törlendő.
A harmincnyolc év alatt, mióta dolgozom, rengeteg munkatárssal voltam összezárva kisebb-nagyobb irodákban, volt köztük mindenféle-fajta, voltak nehezen elviselhetők is, de konfliktusom csak egy-két emberrel volt. Viszont ennyire mint D., még soha senki nem hozott ki a sodromból.

A kenyerem javát megettem, de olyan csúnyán még sose káromkodtam, mint ma hajnali fél négykor. Most még igazán őszintén szégyellni sem tudom, majd később, egyszer. Ez itt most rébuszokban volt, de mindenkinek így a jobb.
Most pedig próbálok regenerálódni, egyelőre sikertelenül. Hát, kábé így érzem magam anno Domini 2005 Szent Jakab hava tizennyolcadik napján.

Most pedig nem bírom megállni - nem érdekel, mennyi helyet foglal - hogy ide ne tegyem, amivel már hetek óta szemezek, a Google igen fáintos műholdfelvételei közül a leginkább engem érintőket.

Ez Budatéténynek a Kamaraerdőhöz közeli része, ott a pirossal jelölt házban laktam nemrég három évig. Az a háromszögletű alakzat egy útkereszteződésben kialakított játszótér, onnan minden reggel ráláttam arra a tanácsköztársasági emlékműre, amelyik sokáig állt a Felvonulási téren és egy valami rongyot (mert nem néz ki zászlónak) lobogtató rohanó, simlis sapkás pasast ábrázol (rossz nyelvek szerint a fickó azt kiabálja: "Marcsa, itthagytad a blúzodat!") - ugyanis a szobor most a Szoborparkban áll, az pedig ott volt talán száz méterre tőlünk.




Itt pedig csak az életemet éltem le, ááá, csak ötven évig, nem érdekes:



Ahol a piros karika van, oda jártam nyolc évig iskolába (egyébként ez Rákosliget központja). Kiegészítő információ, hogy Kanga pedig sokszor nyaralt a zöld karikával jelölt házban, a sulinkkal szemben (neki üzenem, hogy közvetlenül a ház fölött az a kis fordított L alakú piros tető a Liget étterem!)




És köszönöm a freeblognak, hogy duplájára emelte a tárhelyünket, ez jó húzás volt, de tényleg!

Che sarà, che sarà, che sarà 
che sarà della mia vita, chi lo sa? 
So far tutto o forse niente,
ma domani si vedrà
che sarà, sarà quel che sarà.

Ez most csak úgy eszembe jutott. Talán mert pár napja, miközben egy boltban ténferegtem, a rádióból Madonna énekelte a Who's that girl-t, arról meg azonnal beugrott, hogy Reggio Calabriában annak idején folyton ez szólt a helyi rádióban (meg Gianna Nannini recsegte, hogy voglio il tuo profumo ...), erről meg persze előjött minden ottani hangulat, ami akkor uralkodott bennem. Ehhez még valamelyik este láttam Gianni Morandit a tévében az In ginocchio da te-t énekelni, az ugyan eredetileg jóval korábbi emlék, de nagyon olasz az is. Így aztán nem csoda, ha mostanában ilyen olaszos-emlékezős kedvem van.

A kisgyerekes blogokban annyira jó képeket találni! Némelyik fotóval be lehetne nevezni akármilyen pályázatra is, például Kockástól ezzel a képpel, vagy amit Muzsikánál láttam, de akár Lucillától ezzel is, no meg Lappánál is van díjazottam (persze rangsor és a teljesség igénye nélkül!). És hogy mekkorát nőttek ezek a kis mókusok pár hónap alatt! Csak október óta nézelődöm köztük, annak még nincs egy éve sem, de azóta minden picuri komoly nagyfiú és nagylány lett már. Isten éltesse őket, az anyucik-apucik meg csak kattintgassanak szorgalmasan továbbra is mindannyiunk örömére!

Ma délután sikerült pont akkor leszállnom itthon a vonatról, amikor ránkszakadt az ég minden áldásával. Rohanás a felüljáró alá, hogy annak védelmében vészeljük át a felhőszakadást, mobilok csörögtek, cipők áztak át, esernyő tudvalevőleg semmit sem ér ilyen vízmennyiség ellen. Aztán amikor valamelyest csendesedni látszott az eső, elindultam. Villámlani viszont annál jobban villámlott. Nem nyugtatott meg, hogy egy darabig a vasúti felsővezeték alatt kellett haladnom, mert rendben van, hogy az jobban vonzza az elektromosságot, mint én, de vajon tudja ezt a fizikai szabályt az éppen csapkodó villám is?
Kislány koromban a Zapukám azt tanította nekem, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a villámlást látom, számoljam a másodperceket addig, amíg a dörgést nem hallom, aztán a másodpercek számát szorozzam be háromszáznegyvennel, mert annyi méter másodpercenként a hang terjedési sebessége levegőben, így megtudhatom, körülbelül milyen távolságra volt tőlem a kisülés. Mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy most akkor ez a távolság fentről, a felhők irányából értendő, avagy a földfelszín felett vízszintesen? Mert ugye nem mindegy, hogy a fejem fölött másfél kilométerre sült ki az a csattanás, vagy tőlem másfél kilométerre a földön tíz utcával odébb. De nem is az ilyen pitiáner szőrszálhasogatás volt a lényeg, hanem hogy az ő egyetlen kislányának elterelje a figyelmét a félelemről, ezért próbálta dolgoztatni az agyamat. Mert nagyon féltem a villámlástól. Kicsi koromban egyszer pár méterre tőlünk a szemem láttára csapott bele a villám egy villanyoszlopba és ez akkora trauma volt, hogy attól kezdve betegesen irtóztam a zivatartól. Apám próbált leszoktatni erről, igyekezett a dolog érdekességét hangsúlyozni, kapacitált, hogy menjek oda az ablakhoz, nézzem, milyen érdekes látvány a villámok cikázása a sötét felhők között, magyarázta, hogy mitől is jön létre ez a jelenség. De nekem ugyan magyarázhatott, annyira be voltam rezelve, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna, nemhogy még nézzem is.
Már sok éve nem félek a villámlástól, sőt, biztonságos helyre ki is állok és nézem. Mert Apunak igaza volt, valóban gyönyörű, félelmetesen érdekes tud lenni a jobbra-balra és lefelé futó villanás rajzolata a fekete égbolton. Nincs az a fizikai laboratórium, ahol pontosan ilyeneket képesek előállítani.