Valami fátyolos szomorúság lengi be a várost: vége a vakációnak. Itt-ott öltönyös-fehéringes, zselézett hajú fiúk tűnnek fel, nyilván némely nem-gyerekbarát középiskola túl korai órára kitűzött évnyitójára igyekezvén, meg egyébként is: bemondta a rádió, hogy ez a nyár utolsó napja.
Nekem ilyenkor két gondolatom szokott támadni. Az egyik, hogy ijesztő, mennyire hamar elszaladt két hónap, hiszen mintha tegnap lett volna, hogy a vakáció kezdetéről beszélt, cikkezett minden médium. A másik pedig az, hogy én gyerekkoromban, de tanár korszakomban is mennyire örültem a tanévkezdésnek.
Amíg gyerek voltam, augusztus utolsó hetében már lázban égtem az új könyvektől, hosszasan ügyködtem a füzeteim bekötésével, a piros szegélyes címkék felragasztgatásával (nekem csak elsős koromban kötötte be apám őket, aztán megtanított rá és mindig én csináltam, imádtam!). Ilyenkor általában már álmodtam is az iskolával, annyira vártam a szeptembert. Pedig szép nyári szüneteim voltak, nyaralásos, kirándulásos, sok élményes időszakok, tehát nem azért vágytam az iskolába, mert untam a vakációt.
Amikor tanítottam, értelemszerűen már korábban elkezdődött a munka, ilyenkorra már megtartottuk az alakuló értekezletet, sőt a tanévnyitó értekezletet is és mivel mindig rám bízták az órarend elkészítését, elsejéig éjjel-nappal azzal foglalkoztam. Melyik tanárnak mi az óhaja-sóhaja, kinél mit kell figyelembevenni, ki jár és mikor továbbképzésekre, ennek megfelelően mikorra nem lehet beosztani, kinek jár valamilyen kedvezmény, szombatra milyen "könnyebb" órákat tegyek, szóval, napokig csak ezen pörgött az agyam és rakosgattam az apu által gyártott, sok évet megért kirakós tok pici fakkjaiba a különféle színű kivagdosott keménypapírlapocskákat, amelyek mind tantárgyakat, kollégákat, illetve a kettő kombinációját jelentették. Apám nem az én számomra készítette a kirakóst, hanem amíg tanított, szintén órarendfelelős volt a saját sulijában és akkor dolgozta ki a saját módszerét, amit aztán átadott nekem. A főnökeim nem is titkolták, hogy azért bízzák rám az órarendkészítést, mert ismerik ezt az előzményt, "mi az neked, majd Nándi bácsi segít ..." - mondta félmosollyal az arcán Kálmán, az igazgatóhelyettes, amikor elémtolta a tantárgyfelosztást. És Nándi bácsi segített. Mire eljött az első tanítási nap, kész volt az órarend.
Egyszóval nem szeretem, amikor magától értetődően utálkoznak az iskolakezdésen, ezt sugallja minden tévé, rádió, mintha az iskola, az iskolábajárás, a tanulás egyértelmű rossz lenne, valami átok a gyerektársadalmon. És nem is minden gyerek utálja, szerencsére.

Ma már résen voltam, amikor az abc-ben levettem egy bonbont a polcról (Erika-napra kerestem ajándéknak valót), jót hunyorogtam és észrevettem, hogy négyjegyű szám az ára. Gyorsan vissza is tettem, mint akit darázs csípett. Merthogy a múltkor már megjártam: hazavittem egy gusztán csomagolt, háromdarabos kiszerelésben leledző aszpikos húskonzervecskét, amiről úgy láttam, hogy 161 forint. Együtt a három, hát normális vagyok én? De valahogy nem merült fel bennem, hogy túl olcsó, hanem otthon mindjárt fel is bontottam az egyiket a háromból, hogy kipróbáljam, alkalmas-e ugyebár, emberi fogyasztásra, hát nagyon is alkalmas volt, sőt isteni finom. Aztán pár nappal később a másodikat is jól elfogyasztottam. Majd pedig betévedvén ugyanabba a boltba, miután már tudtam, milyen finom volt a múltkori zsákmány, nagy örömmel leemeltem egy ugyanolyan háromdobozost a polcról. És akkor hirtelen megláttam az árcédulát, és mint akibe villám csapott: nem 161 ft volt, hanem ezerhatszáztíz! Vagyis darabonként több, mint ötszázért zabáltam be a husikonzervecskéket! Csak röhögni tudtam magamon, mert ha sírok, akkor se adja vissza senki a pénzemet, amit felfaltam.
Viszont megvan otthon még a harmadik dobozka! Most már tudom, mennyit ér, úgyhogy valami igazán ünnepélyes alkalomra várok, majd akkor felbontom és szépen lassan, komótosan, minden falatot külön kiélvezve magamévá teszem. Több, mint ötszázért.


Ha valaki finomat akar enni, ő az - ilyen dobozkák vannak...
          ...ilyen háromdarabos kiszerelésben.
                  

Baj az, ha valaki egy svéd szövegről azt hiszi, hogy finn, csak azért, mert Finnországban adták ki a könyvet? Baj az, ha ugyanő nem tudja, hogy Finnországban a svéd is hivatalos nyelv, valamint hogy Åbo nem más, mint Turku svéd neve? Baj ez, vagy nekem vannak túlzott elvárásaim? Ejnye-bejnye, most gondolkodóba estem ...

Mornix talán mostanra már elmondhatja, hogy járt itt:

  Így pöfögött a Stromboli ma délelőtt.

Persze ha éjszaka lefekvés előtt ezt az oldalt, meg ezt és ezt olvasgatom, nem csoda, ha azt álmodom, hogy elutaztam Ausztráliába, ahol járkáltam mindenféle érdekes városban, aztán valami hivatalos személyekkel ültem egy nagy asztalnál, majd pedig kimentem telefonálni, de hiába nyomkodtam a gombokat, nem sikerült. Ekkor észrevettem, hogy egy idegen mobilt tartok a kezemben, azután pedig a táskámból előkerült még két készülék, de mindegyik idegen volt, a sajátom meg sehol. Felfogtam, hogy mások készülékeit pakoltam el, kétségbeesve rohantam vissza a terembe, ahonnan addigra már mindenki eltávozott, aki körülöttem ült, a többiek pedig nem vették észre, hogy bárki is kereste volna a mobilját. Ott toporogtam, hogy most mit csináljak és egyáltalán, hogy fogom a sajátomat megtalálni, de ekkor szerencsére felébredtem. Nem volt jó álom, fáradtabb vagyok, mint előtte voltam.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de tényleg nem értem, mitől lett a Golden Blog verseny első helyezettje ez a blog, a közönségdíjas pedig ez.
Ezért kár volt a több hónapig tartó hajcihő. Szerintem.

Esti meglepetés: régebben írtam többek közt egy pasasról mint ismeretlen útitársról, ma meg látom a híradóban ugyanazt a pasast, amint egy mostanában elhíresült ügy fejleményéről sajtótájékoztatót tart. Ejha! Nem akármilyen vonaton járok én és nem akárkikkel utazom, mindig mondom.

Hazafelé a vonatunk, írd és mondd, három, azaz három kocsiból állt. Csak megjegyzem, hogy nem kisvasúttal, erdei nosztalgiavonattal szoktam utazni, nem, máv-szakkifejezéssel szólva fővonalon járok és ez a mai vonat sem a szomszéd faluig, hanem Győrig közlekedett.
Amíg vártunk a Déliben az indulásra, a hangosbemondóból a következő brilliáns mondat hallatszott:

"Értesítjük tisztelt utasainkat és a vonatra várakozókat, hogy a tizennégy óra nyolc perckor Komáromból érkező személyvonat műszaki hiba miatt elmarad."

Poénosan azt akartam ideírni, no comment. Na de azért - miközben nagyvonalúan nem térek ki az utolsó kifejezés nyelvi értékeire - hadd tegyek fel egy halk kérdést: a rajta levő utasokkal mi lett, hol vannak, akik pedig esetleg őket várják a pályaudvaron (lásd fent: "vonatra várakozók"), hová menjenek értük? Vagy el sem indult a vonat Komáromból?
Hát igen, a fejlődés nyilvánvaló: mi legközelebb már kocsikat sem kapunk, csak mozdony lesz és az utasok kettes sorokban futnak majd utána, visszafelé pedig egyszerűen kimarad a vonat. Éljen, éljen!

Úgy látom, nincs valami nagy tolongás a hét elején feladott kvízkérdésemmel kapcsolatban. Nem csodálkozom, mert a válaszhoz legalábbis az én korosztályombélinek kell lenni. Tehát szabad a gazda?
Volt egyszer, hol nem volt gyerekkoromban egy ifjúsági ismeretterjesztő rádióműsor, az volt a címe, hogy "Nem boszorkányság. Technika!". Az alapszituáció az volt, hogy van egy társaság, férfiak és nők, akik különféle tudományos, technikai vagy inkább technikatörténeti témákról beszélgetnek, vitatkoznak, felvetnek gondolatokat, kérdéseket, majd pedig együtt összehozzák a válaszokat, magyarázatokat. És minden megoldott probléma végén ez volt a poén: nem boszorkányság, technika! De most jön a lényeg: ilyenkor a helyes következtetés örömére valaki közülük mindig azt mondta: "És most szólaljon meg az aranyrojtokkal ékes ezüstharsona!" - ekkor pedig felcsendült egy szép, kürtön játszott diadalmas akkord.
A színészek közül, akik a hangjukat adták a műsorhoz, egyedül Horkai Jánosra emlékszem, másra nem. Azt sem tudom biztosan, milyen gyakori műsor volt ez, talán hetenként adták, de mindig hallgattam, nagyon szerettem, érdekes dolgokat tudtam meg belőle. Akkoriban még tévé sem volt, nemhogy internet, úgyhogy a tudásszomjunkat legfeljebb könyvekből, vagy az Élet és Tudomány újságból csillapíthattuk. Meg a rádióból. Vajon maradt-e a Magyar Rádió archívumában felvétel erről a műsorról?

* (Az viszont nagyon jó érzés, hogy ezentúl ha valaki beírja a gugliba, hogy "nem boszorkányság", kidobja az én blogomat is, juj, de jó!)

Most a másik, a képes blogommal kapcsolatban teszek ide egy gondolatot, mert ott nem akarom a képeket elrontani szövegeléssel. Szóval, felettébb érdekes, hogy amióta az megvan, összeszámoltam, összesen három helyre jött komment. A legutóbbi, a találós kérdés nem számít, mert ott én kérdeztem, mások meg válaszoltak. Aztán volt nagyon régen egy műholdfelvétel vagy ilyesmi, arra jött egy kis helyreigazítás. De ami érdemben reakciót váltott ki, az Csáki Maronyák Józsefnek az úttörős képe volt, pontosabban az én hozzáfűzött mondatom nem tetszett valakinek, aztán még most nagysokára is felfedezte egy másik olvasó és beleszólt (vagy inkább beszólt).
Azt, hogy de szép ez vagy az a kép, vagy hogy ez nem tetszik, fúj, vagy mi akar ez lenni, de ferde ízlésed van, imagefan - ilyeneket nem írnak be. Nem igénylem persze, megvagyok nélkülük, csak úgy mondom, mert logikusan az ilyenféle bejegyzéseket várná az ember, ha már kipakol valamit a netre, ráadásul mindenkinek más az ízlése, tehát tulajdonképpen mindegyik kép válthatna ki akár vitát is. De nem! Mi vált ki vitát? Hogy utálni kell-e az ötvenes éveket azért, mert mondjuk egy Csáki Maronyák-kaliberű festő esetleg rákényszerült, hogy hülye témáról is fessen képet. Erre felkapja a vizet az, akinek mindössze nézelődnie kellene azon az oldalon, gyönyörködnie a formákban, színekben, felfedezni alkotókat, elcsodálkozni régi városképeken, ugyanis azért van az a blog.
Érdekes teremtmények vagyunk mi, emberek.

Jelenségek

Hatos villamos, Margit körút. Kint a nemtudomhányadik zivatar dübörög, az eső szakad, a budai hídfőnél felszáll egy anyuka szöszke, kapucnitól bokáig piros esőkabátba bújtatott kislánnyal, a gyerek nincs több ötévesnél. A nő leül, elrendezi a csöpögő ernyőt, táskát és a térdére mutatva kérdi: "Ideülsz?" - gyerek rázza a fejét és szinte kiabálja: "Nem!" "Te akkor állni fogsz?" - kérdi kissé hitetlenkedve a mama. Gyerek élénken bólogat, majd nagy vigyorogva két kézzel megmarkolja a fogantyút és diadalmasan néz az anyjára: ő, a szöszke ötéves így tud utazni, állva, semmi kényelmeskedés, nem csecsemő ő, hogy óvni kelljen, hanem nagylány, aki lám, megállja a helyét az élet és a hatos villamos forgatagában, tengernyi veszély közepette és áll stabilan, önállóan, mint a felnőttek.
Igen, önállóan. Amikor ekkorák vagyunk és felismerjük saját erőinket, minden vágyunk, hogy elismerjék: tudunk ezt, tudunk azt, ellökjük az óvó kezet és kiabáljuk: nem, én akarom, egyedül! Aztán felnövünk és ha eljön az idő, amikor már nincs óvó kéz, mit nem adnánk, ha valaki felénk nyúlna: gyere, segítek, gyere, megoldjuk együtt, gyere, ne félj, nem vagy egyedül. Mert mindenkinek elérkezik a pillanat, amikor pokolba kívánja azt a fene nagy önállóságot, amitől nagynak, felnőttnek érezheti magát.

Aztán a másik villamoson felszállás után elhelyezkedtünk. Egy mama a nagyobbacska kislányával már csak a gyereknek talált helyet egy kettes ülés belső felén, ő maga állva maradt. Velem szemben egy fiatalember ült. Amikor észrevette, hogy egy asszony valami nagy csomaggal -  talán összecsavart, becsomagolt szőnyeg vagy szőnyegpadló lehetett - igyekszik felszállni, odaugrott és felsegítette a lépcsőn. A következő pillanatban pedig ugyanő egy idősebb férfinak kínálta fel a helyét, de az csak törtetett előre, ügyet sem vetett rá. És ekkor a már említett kettes ülés külső felén eddig nyugodtan üldögélő középkorú férfi felállt és világosan érthető gesztussal átadta a helyét a mamának, hadd üljön a kislánya mellé.
Valahogy az volt az érzésem, hogy a fiú - sajnos, szokatlan - feltűnő udvariassága ragadt rá a férfira. Jó tett jó tettet szül, vagy valami ilyesmi?

Arany bogaraim, Isten látja lelkemet, nem azért vakkantottam azt a szösszenetet, hogy magasztaljatok! De azért jólesik, köszönöm! Most azonban kéretik elpakolni az aranyrojtokkal ékes ezüstharsonákat és mindenkinek a saját blogja értékeivel foglalatoskodni, mert én meg azt eszem rajtatok.

Ha már itt tartunk: tudja-e valaki, honnan szedtem ezt a kifejezést: aranyrojtokkal ékes ezüstharsona? Nem könnyű kérdés, elismerem, annál is inkább, mert bizonyos élettapasztalat szükséges hozzá (magyarán szólva: elég öregnek kell lenni), de hátha valaki hallotta már. Kíváncsian várom az ötleteket.
Igen, mostanában ilyen kvízprofesszoros hangulatban (is) vagyok.

Nem elég, hogy hétfő van, még ez az ocsmány idő is! Meg aztán tegnap azt volt képes mondani a meteorológusgyerek a tévében, hogy úgy tűnik, a kánikula az elkövetkező hetekben már nem tér vissza. Ja, az "elkövetkező hetek" után meg már itt az ősz, úgyhogy hagyjunk fel minden reménnyel, megette a fene az egészet.
Szió, presszió, depresszió, huhhh ...

Mindig meghatódom, amikor egyik-másik blogtársnál azt látom, hogy a nagyon szűkre szabott kedvencek-linkjei közt ott van az én blogom is. Mert a nagy létszámú listába - mint amilyen az enyém például a huszonvalahány kedvenccel - bekerülni nem nagy kunszt. De amikor azt látom, hogy van hét-nyolc link, azok közül is három-négy a saját rokonaihoz, közeli barátaihoz vezet, és mellettük ott az enyém, hát akkor a meghatottság mellett el is gondolkodom: ugyan mit eszik rajtam ez a kolléga?

A nyolcvanas évek végén, percekkel a rendszerváltás előtt Mátrafüreden nyaraltam, és az ott töltött két hétbe épp beleesett augusztus huszadika is. Már nem tudom, hogy jött az ötlet, de felmentem a "három falu templomának" nevezett Isten-házába az ünnepi misére. Egészen döbbenetes élmény volt, ahogy a tömeg özönlött felfelé a hegyoldalban és a templomhoz vezető lépcsőkön, hogy aztán legtöbben egymáshoz préselődve állják végig a szertartást, de különösen az a néhány perc, - mondom, nem fújt még a változás szele - amikor a mise végén a Boldogasszony Anyánk kezdetű szent ének, a Himnusz és a Szózat után magától értetődően csendült fel a székely himnusz. Előbb bátortalanul, aztán pillanatról pillanatra egyre hangosabban zengett a dal, ökölbeszorított kezekkel, könnyes szemmel, szálfaegyenes derékkal állt mindenki és nyilván ők is azt érezték, amit én, hogy ez a pillanat örökre megmarad az emlékeink között. És lám, meg is maradt.

1942-ben szentelték fel a mára a Felső-Mátra egyik jelképévé vált templomot, amelynek Szent István király a védőszentje. Minden évben augusztus 20-án búcsúi szentmisét tartanak. Turisták ezrei látogatják évente, hiszen kényelmes turistaútvonal halad el mögötte, a Mátraszentimrét és Mátraszentlászlót összekötő kék jelzés. A templom mögött jellegzetes szép követ pillantunk meg, az un. Stuller-követ. A templom építésének helyéről és körülményeiről megoszlanak a vélemények. Több nézet ismeretes. Az egyik szerint az egri érsekség elképzelése az volt, hogy a három falunak – Mátraszentimre, Mátraszentlászló, Mátraszentistván – legyen közös temploma, mely köré majd települnek az emberek, így idővel centrum lehet a települések életében. A három falu azonban sehogyan sem tudott megegyezni a pontos helyről, ezért az érsek kijelölte a három falutól közel azonos távolságra lévő pontot. (a leírást innen vettem)

Meglepve látom, hogy valaki még haikukat is írt róla:

Vékony Andor: Három falu temploma

1.
Áll magányosan
Három falu temploma
Istenhez közel

2.
Távoli harangszó
Három falu temploma
Magányosan áll

3.
Templom a hegyen
Magányát nem töri szét
Csak egy gerlepár

Ma délután naplemente táján ez a felhő lógott felettünk úgy egy órán át. Aztán elment.