exbikfic

 

Ez egy mai hír, amit azért érdemes elolvasni, mert a helységnév láttán beindul az ember fantáziája. Azután pedig természetesen elkezd keresgélni és nem is kell sokáig kutakodnia, máris megalálja ezt az oldalt, ahol mindenre magyarázatot talál. Elkönyvelheti magában, hogy megint tanult valamit, megtudta, mitől hívják ilyen ismerősen ezt a kisvárost (ami egyébként önmagát úgy hirdeti: "potash capital of the world", joggal, mert kálisó-kitermelését tekintve első helyen áll a világon). És miután kellőképpen elábrándozott a tizenkilencedik század végének magyar kivándorlóiról, a szerencsét próbáló honfitársakról, a kiegyezés utáni, millenium-közeli magyar létről, ezután már csak egy tényezőhöz tér vissza újra meg újra gondolatban: olvasott-e valaha olyan magyar/ukrajnai/kínai/akármilyen bányáról, ahol 36 órára elegendő élelem- és vízkészlettel felszerelt, szellőzéssel ellátott biztonsági termet építettek ki?
Végül pedig erősen reméli, hogy a még lent maradt harmincnyolc bányászt is időben és épségben felhozzák a mentőalakulatok.

******
De az ember lánya ezután is tovább böngészget és persze Esterhazy elemi iskolájának tantestületében talál néhány Mrs. Kulcsar, Mrs. Orosz, Mrs. Lippai, Mrs. Nagy nevű, gyanúsan nem őskanadai kollégát, de szép!
Meg az se semmi, hogy ugyanazon a környéken, Saskatchewan-ben van Otthon, Békevár, sőt Mátyásföld nevű település is - itt lehet bogarászni róluk.
Én viszont erőt veszek magamon és felállok, még mielőtt egy szuszra fel akarnám deríteni az összes kanadai magyar alapítású falut, mert akkor itt bóklászhatok holnap reggelig. De azért nagyon jólesett ez most.

 

Violyn kérdezte, mi lett H. Péterrel (Péter, Péter, ha tudná, micsoda téma lett a virtuális térben...). Azt ugyan már nem tudom pontosan, hogy mit végzett érettségi után - valami műszaki jellegű pályán mozgott - és a mi kapcsolatunk is megszakadt még érettségi előtt, de volt később egy érdekes esetünk.
Tízéves találkozóra gyülekeztünk a HÉV-végállomáson, mivel azt Kiskunlacházán tartottuk (valakinek az osztályból ott volt nyaralója és ő szervezte, nyár volt, meleg, helybéli kiskocsmában pacalpörköltes ebéd előre megrendelve, stb.). Jöttek a régiek erről-arról, egyre többen lettünk, nagy ovációval fogadtunk mindenkit, öröm, kacagás, nagy duma, ahogy kell, én is hol ide, hol oda fordultam beszélgetni ezzel-azzal. Néhány lány a férjével érkezett, tehát a társaságban idegen arcok is voltak.
Én ugyan láttam, hogy nekem félig háttal áll ott egy fickó, de senkire sem hasonlított, elkönyveltem, hogy biztosan ő is valakihez tartozik. Egyszercsak a fiú megfordult, rámnézett és  azt mondta: "Látom, nem ismersz meg ..." - és ahogy a hangját meghallottam, de még akkor is csak a hangjáról ugrott be: "... H., csak nem te vagy???"
Körülöttünk meg az osztály akkorát röhögött, hogy csak úgy visszhangzott a tér. Merthogy Péter változott meg köztünk tíz év alatt a legjobban, félig megkopaszodott, kicsit meg is emberesedett és ez annyira átalakította az egész külsejét, hogy eszembe sem jutott azonosítani régi ideálommal. Így állt elő az a szégyenletes helyzet. hogy a sok osztálytárs között egyetlen egyet nem ismertem meg és az éppen ő volt.
Pedig annak idején még ruhát is az ő öltözékéről mintázva varrtam a kabalababámra: sötét kordnadrág, világoskék ing és szilvakék tvisztpulóver - különösen ez utóbbi maradt meg bennem, volt neki egy szilvakék ék alakú kivágásos (ez volt a tvisztpulóver jellegzetessége) pulóvere, amiben különösen tetszett nekem. Egyébként pedig Péter olyan közepesen számított fenegyereknek az osztályban, nem volt túl jó tanuló és nem vetette meg az enyhébb kilengéseket sem. Az akkori időkre is jellemző, hogy mekkora botrány lett abból, amikor harmadikos korunkban egy hétfői napon elterjedt az osztályban (és sajnos, a tanárok közt is), hogy Pétert és még egy-két fiút az osztályból szombaton a Liget étterem söntésében látták sörözni. Sörözni! Tizennyolc éven alul! Emlékszem, még köztünk is úgy szállt szájról szájra a hír, hogy a megbotránkozásunk nagyobb volt, mint az elismerés. Nem azt gondoltuk magunkban, hogy ez igen! meg merték csinálni, micsoda jó fejek! Ellenkezőleg: szörnyűlködve hallgattuk az esetről terjedő pletykákat és kicsit el is távolodtunk lélekben ettől a néhány "huligán" alaktól. Aztán hamar feledésbe merült az egész - miután persze kaptak érte valami büntetést, figyelmeztetést, intőt, vagy hasonlót - és mi is megbocsátottuk nekik ezt a "züllést".
Hogy mi tetszett rajta? Szerintem akkoriban minden (pedig voltak az osztályban nála sokkal inkább jóképű fiúk is), de az tény, hogy például a barna gombszemű pasasokhoz később is vonzódtam. Ez van.

Véget ért a móka mára, zárul Bikfic móka-tára!

És itt vagyunk (majdnem) éretten: a lányok az egyforma - mert ugyanazt az egyet vettük fel egymás után - fehér blúzban, a fiúk pedig az egyetlen, egymásnak átadott csokinyakiban. Ha akkor tudtuk volna, ki hová jut!
Volt, aki már az esküvőjét tervezte (én meg a ruháját, a hátsó padban sutyorogva, rajzolgatva, vitatkozva órák hosszat), volt két fiú, aki nagy eltökéltséggel orvosnak készült (egyikük azonnal bejutott az egyetemre, a másik talán negyedszerre-ötödszörre), és persze többen is pedagógusnak éreztük elhivatva magunkat, sikerült is, közülük talán csak én ugrottam ki később, no meg T. Kati félig-meddig, aki hamarosan tankönyvkiadó lett a férjével együtt. Volt egy fiú, akivel sok év múlva mint hozzánk kiküldött vízvezetékszerelővel találkoztam újra. Volt, akivel együtt kerültünk Szegedre és két évig együtt is laktunk, először albérletben egy panellakás félszobájában, aztán a kollégiumban.
És lettek közülünk hárman, akik fiatalon végleg eltávoztak. P. B., akivel az ötéves találkozón még nagyokat nevettünk - akkor végzett Gödöllőn, friss diplomásként állást kapott, megnősült, boldogan tervezgette a jövőt, úgy érezte, előtte az élet - és pár hónap múlva váratlanul kiderült, leukémiás. Néhány hete volt még hátra. Sz. E., akivel az általánosban is osztálytársak voltunk, a férjével együtt halt meg egy autóbalesetben. V. Sz. pedig vagy tíz évig küszködött a rákkal, épp addig, amíg felnevelte a fiát, aztán elment.
Én pedig most itt ülök és róluk, rólunk írok. Ahhoz képest, hogy akkoriban azt hittem, meg sem érem a felnőttkort, mert hiszen sose tudtam elképzelni, mi lesz tíz-húsz év múlva velem, míg a többiek ábrándoztak és határozott elképzeléseket dédelgettek - szóval, ahhoz képest éppen próbálok hozzászokni a nyugdíjas léthez, szinte hihetetlen!
(Jut eszembe: H. Péter a felső sorban középen, a háromgyöngysoros Inci néni fölött pontosan. Csak a rend kedvéért.)

  eretts_mini.jpg

(rákattintva egész nagy lesz!)

Nálam okosabb fórumos muksók azt tanácsolták segélykérő kérdésemre, hogy logint és jelszót is váltani kell, úgyhogy nem úszom meg a tonhal* ügyfélszolgálatát holnap, váááááá!

Találgatók kedvéért pedig itt egy kis segítség:

pic12_neg.jpg

Kiegészítő infó, hogy miért voltam csak három évig szerelmes H. Péterbe: mert akkor jött egy új matektanár, akibe aztán a fennmaradó időben nagyon, de persze szigorúan csak plátóilag... azt viszont olyannyira, hogy rendszeresen és önként ügyeleteket vállaltam azon az emeleten, ahol ő volt az ügyeletes tanár. Mindent a szemnek ...

*copyright by andalgó

Eddig küszködtem, hogy a vadonatúj adsl-emmel rácsatlakozzam az internetre, de nem, még mindig nem! Pedig mindent összeszereltem, világít az összes led, ahogy kell, aminek folyamatosan kell világítania, az úgy, aminek meg villognia kell, az villog rendesen, de a netre nem enged fel, nem és nem. Na nem baj, türelemből nagy vagyok, majd fog ez menni, ha addig élek is!
Pihenésképpen a régi kőkorszaki modemhez visszanyúltam és idetettem az érettségi tablónk csecsemős verzióját (mondhatni: béta-verzió), ami annyira amatőr, hogy az már fáj, úgy zajlott, hogy mindegyikünk bevitt magáról egy picikori képet, aztán páran összeálltak és fekete fotópapírra ráragasztgatták azokat, majd pedig lefényképezték az egészet. Hát ilyen lett.
(Az alsó sorban az a kis krapek, aki az arca előtt tartja a kezét, na, az H. Péter, akibe három évig szerelmes voltam. És nem tettek bennünket egymás mellé, pedig összeillettünk volna, ej.)
Ha ráklikkelsz, sokkal nagyobb lesz.

gyerektablo2_mini.jpg
"Ilyenek voltunk, vadak és jók,
bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk és marad egy jel,
amit itthagyunk, ha indulni kell."

 

Ti,
akik időnként meccsre jártok, szoktatok vinni fogkefét? És a meccs előtt, miután a büfében bekaptok ezt-azt, besorakoztok a többi párezer, ugyancsak fogkefés szurkolóval együtt a mosdóba és tolongva, egymás után fogat mostok?
Csak úgy kérdem ...

Ti,
akik emeletes társasházakban laktok, reggel úgy mentek le a postaládához az újságotokért, hogy a kezetekben szorongattok egy szigorúan száraz, fogkrém nélküli fogkefét, amivel folyamatosan csiszatoljátok a fogaitokat, miközben kiszeditek az újságot a helyéről?
Csak úgy kérdem ...

Kedves publikum, azon szerencsések kedvéért, akik sose látnak reklámot: ez a pószt ismét a reklámgyártók eszement ötleteiről szólt. Reklám-rinyablog, ez lett most itt.


 

Még mindig a tévé: elgondolkodtató, hogy mitől termett ennyi alkalmatlan ember a médiában, vagy aki úgy általában nem alkalmatlan, az meg sokszor nem neki való feladatot kap/vállal.
Például az alant említett Zelinka Ildikó az ő sugárzó mosolyával, vihogásával, szemvillogtatásával és a süket dumájával, még sportriporternek se jó, de egy ideje már a lottóhúzásoknál is műsorvezet. Őt szokta váltani ebben a szerencsejátékos show-ban Cserháti Ági, aki úgy beszél, mintha nem lenne képes becsukni a száját. Aztán az egyik híradós lány, aki a NagyKönyv-versenyeken is az egyik műsorvezető volt (és ott azzal hozott ki a sodromból, hogy oda nem illő helyeken állandóan hangosan felnevetett zavarában), ő például szerintem egyszerűen beszédhibás, a sziszegő hangokkal problémája van - ami magánügy lenne, ha nem mikrofonba beszélne milliók füle hallatára. No meg Nagy Tünde, aki amíg az MMM-et vezette, azt nagyon megfelelően csinálta, jól kérdezett a riportokban, jól mondta a felvezető szövegeket, értelmes volt, kellemes volt a külseje azokhoz a hétköznapi témákhoz, amelyeket az a műsor érintett. Jól vezette a Főtér neki rendelt adásait is. De most! Most a Krém című, már címében is borzasztóan elhibázott, alcímében meg végképp elfajzott (Édes mindenkinek - ez miféle alcím??? nyelvhelyességileg magyartalan, de értelme sincs) vasárnap esti betevőnknek egyik műsorvezetője, na, oda aztán végképp nem való. A szilveszteri első adásban úgy volt sminkelve, hogy kb. negyedóra múltán ismertem fel, ki is ez a nő, akkor is csak a hangja tűnt gyanúsan ismerősnek. A kikészítése azóta valamennyit enyhült, de a ráadott ruhák annyira nem neki valók, hogy láthatóan kínlódik bennük, tegnap például úgy ült le a kanapéra, mint aki karót nyelt, látszott, hogy még az irányt is betájolja, merre kell fordítania a térdeit és mere a törzsét. És persze ez a feszélyezettség az egész műsor alatt rajtaragadt, hiszen ki tudna felszabadultan beszélgetni, ha rosszul érzi magát a ruhájában.
Ja, és kilel a hideg, amikor az egyébként aranyoska Bényi Ildikó évek óta kivétel nélkül minden Önök kérték  végén azt mondja: "Köszönöm megtisztelő figyelmüket" - ha csak egyszer, egyetlenegyszer elhagyná ezt a semmitmondó frázist, ami éppen attól semmitmondó az ő szájából, mivel minden egyes alkalommal megismétli ugyanezt!
Média-rinyablog, ez lett most itt.

 

Hej, régi szép idők, a televíziózási ókor, amikor még Vitray közvetítette a műkorcsolya és jégtánc bajnokságokat! Mondanom sem kell, eleinte sok-sok évig csak fekete-fehérben nézhettünk mindent, ezért aztán Vitray a maga suta férfi-módján leírta nekünk a versenyzők ruházatát, hogy legalább nagyjából el tudjuk képzelni, milyen színeket láthatnánk, ha ... De mindezzel együtt olyan, de olyan nagy élmény volt akkoriban egy-egy élő közvetítés, hogy képesek voltunk fél éjszaka meregetni a szemünket, ha például olyan olyan országban rendezték a versenyt, hogy az időeltolódást nem lehetett kivédeni.
És az ugrások! Akkortájt egy-egy tripla ugrás óriási ovációval fogadott esemény volt és egy kűrön belül alig fordult elő legfeljebb egyszer. Ma meg tele vannak a programok triplákkal és nem ritka a négyfordulatos sem.
De amiről eszembe jutott Vitray, az a jelenlegi EB-közvetítés volt. A hangról ítélve azt hiszem, Z. Ildikó volt a tudósító egy jeges "szakmabeli" hölggyel kettesben. A másik leány keveset beszélt, Ildikó ellenben végig túltengett, mondta, mondta, mindenről megtudtuk a véleményét, heherészett, kacarászott, lelkesedett, meglepődött, felszisszent, ahogy éppen a helyzet hozta. Közölte azt is, hogy "szép!", meg azt is, hogy "elesett!" B@kker, itt ülök, látom, ha nem is mondod! Egy jégtánc kűrnek a zenéje legalább annyira alkotó eleme a hatásnak, mint a látható mozgás. De itt egy számot se lehetett nyugodtan végighallgatni, mert hol ezt, hol azt szúrta közbe.
Nem tudom, Torinóból ki fogja közvetíteni a versenyeket, de igazán visszaszerződtethetnék arra  a kis időre Vitrayt, aki hetvenen túl is csak annyit fog alábeszélni a versenyszámoknak, amennyit éppen kell és pontosan annyit, egy mukkal se többet! És hagyni fogja, hogy én engedjem hatni magamra együtt a zenét és a táncot, hogy én ámuldozzak a magabiztos ugrások láttán és én sajnáljam a versenyzőt, ha a jégre huppan, és engedi, hogy hadd legyen nekem véleményem erről, arról, amarról, mert Vitray hetvenen túl is remek érzékkel és főleg intelligenciával ítéli meg a pillanatot, amikor az ő véleménye esetleg érdekli a nézőt, de a fennmaradó időben hallgatni fog.

 

Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Én csak azt kértem tegnap, hogy ma a derült ég mellé ha lenne egy kis szellő, hogy kiteregethessem az ágyneműt az udvarra... Na de nem ekkora szélről volt szó, kérem szépen, valamit nagyon félreértettek odafent az illetékesek és nagyon elméretezték azt a kis légmozgást!

 

Valami mégiscsak meglegyinthette ezt a rendszert, mert egyik percről a másikra mindent csak akkor volt hajlandó elindítani, miután parancsikont tett belőle az Asztalra - nem is értettem, mit akar, ilyen még nem fordult elő - aztán egyszerre csak eltűnt a Start menüből minden program, egy nagy fekete mező lett a helyükön. Na, ekkor ijedtem meg igazán, mondom, amíg lehet, lefuttatom a vírusvadászt, de nem talált semmit. Most akkor mi legyen? Hoppá, rendszervisszaállítás, az XP-nek ez az áldásos újítása, nosza! De mivel a Kellékekben nemhogy Rendszereszközök, de szinte semmi sem volt, ez is ugrott.
Aztán gondoltam, újraindítom, nekem már úgyis mindegy, ha egyáltalán hajlandó majd újraindulni, hátha ... És persze újraindult, a rendszer felállt szépen, mintha mi sem történt volna.
Nekem meg eszembe jutott egy vicc, előbb is eszembe juthatott volna, megspóroltam volna vagy egyórányi kínlódást. A vicc pedig így szól:

Egy orvos, egy mérnök és egy rendszergazda utazik a vonaton. A vonat megáll és csak áll, áll a nyílt pályán.
Jó idő múlva megszólal az orvos:
- Előremegyek, megnézem, hátha orvosra van szüksége a vezetőnek.
Előremegy, majd visszajön: "Nem, a vezetőnek semmi baja, nem kell orvos."
Később megszólal a mérnök:
- Előremegyek, hátha műszaki segítségre van szükség."
Előremegy, visszajön: "Nem, nincs szüksége műszaki segítségre."
Várakoznak tovább, majd megszólal a rendszergazda:
- Tudjátok mit? Zárjunk be minden ablakot, szálljunk ki, aztán szálljunk vissza, hátha akkor elindul."

Bocs, rendszergazdák!

Kedves barátnémtól kaptam ma ezt a verset. Megkésett újévi köszöntőnek ide illesztem, mert nekem tetszik, meg azért is, mert még mindig aktuális és gyanítom, párszáz évig aktuális is marad Elek apó kívánsága.


Benedek Elek:
        Újesztendei ének

Adjon Isten, ami nincs, az új esztendőben!
Így énekelt Arany János rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen, én sem kérek másat!
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz semmi magyarázat!

Minden ember maga tudja, mi neki hiányos,
azért kérte azt, mi nincsen a jó Arany János.
Ami meg van, bolond kéri meg a telhetetlen,
kérjük hát csak ami nincsen, egyezzünk meg ebben.

Kevés a van, sok a nincsen, ma is, miként régen,
de a sok közt, hogy egy nincsen, rettentő nagy szégyen.
Nincs szeretet a szívekben, ez a legfőbb nincsen.
Szeretetet a szívekbe! Ezt adjon az Isten!

Ha a Yahoo nem szűri ki, bekaptam volna egy vírust (persze itt van nekem még a jó kis saját Nod32, annak is lett volna hozzá pár szava, remélem).
Mivel nincs kapcsolatom az msn-nel, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, ahogy megláttam a feladónál a @msn.com végződést, meg a levélben valami logint és jelszót, amiről biztosan tudtam, hogy semmi közöm hozzá. És íme, úgy is lőn, a csatolt .zip fájlt a Yahoo már nem is engedte letölteni, mondván, hogy Virus "W32.Feebs" found.
Hogy a keze törjön el minden ráérő vírusfabrikáló majomnak! És akkor még finom és kedves voltam ...

Már akkor is felébredt bennem a nosztalgia, amikor Violyn emlegette a gyerekkori öltöztetőbabákat, de most megláttam Nathalie-nál is ugyanezt a témát, ő ráadásul felhívta a figyelmet egy oldalra, ahol azzal lehet szórakozni, hogy híres személyeket - főleg színészeket, énekeseket - öltöztetünk egy személyre szabott ruhakészletből (muzsinak megjósolom, hogy a mémek most is be fognak indulni szerintem...).
Na, én persze rákattantam! Bár amikor megláttam, először húztam a számat, hogy ja, ez ilyen, áááh, ez nem is az igazi - nem tudom, mit vártam, hogy a régifajta papírfülecskés ruhák lesznek ott, amiket kikapkodhatok a monitorból, vagy mi? - de aztán nekiláttam regisztrálni, majd pedig kiválasztottam a színésznők kategóriájából Alexis Bledelt (=Rory a GG-ből) és attól kezdve nem volt megállás. Az sem riasztott el, hogy A.B. arca bizony alig hasonlít az igazira és a ruhatára is úgy van összeállítva, hogy a legtöbb darabot Rory Gilmore garantáltan nem venné magára, de mindegy, ráadtam, levettem, cseréltem, válogattam. Aztán áttértem Audrey Hepburnre, és elégedetten nyugtáztam, hogy az ő ruhái valóban az ötvenes-hatvanas évek divatját mutatják és a színésznő arcát is sikeresebben rajzolták meg.
Gyerekkoromban sok éven át nekem is igazi szenvedélyem volt az öltöztetőbaba, rajzoltam, kivágtam és amíg el nem rongyolódott az éppen aktuális darab, addig gyártottam hozzá a legkülönfélébb ruhákat azokkal a bizonyos papírfülecskékkel, nagyon-nagyon jó szórakozás volt! Aztán később már a saját babáimnak varrtam a megfelelő méretű kis ruhákat, innen pedig csak egy lépés volt, hogy érettségi után azonnal beiratkoztam egy háromhónapos varrótanfolyamra. Ettől kezdve az öreg Singer varrógép, amit még nagyapám vett anyámnak, rengeteget pörgött, zörgött, dolgozott.
Itt van, amit Alexis Bledelből és Audrey Hepburnből alkottam:

oltozteto.jpg

Ez az én formám! Mire igazán vágyat érzek, hogy mégiscsak belévessem magam eme új őrületbe, addigra nem működik az iwiw meghívó funkciója. De ezúton is köszönöm mindenkinek a jószándékot, aki felajánlotta a meghívást! Egyszer majdcsak sikerül, ha eddig vártam, kibírom.

És nem akar engem valaki meghívni a wiw-re? Annyit írogat itt róla már mindenki, hogy megnézném közelebbről én is. Aztán lehet, hogy futva menekülök, de most még a kíváncsiság erősebb.

Jól van na, látom, nemigen köti le a publikum figyelmét a hófehérkés találós kérdés, nem baj, lezárom a versenyt. Mindössze ketten tippeltek, gratulálok nekik, eltalálták, a kalapos vagyok én.
De ki az a kalapos a szerep szerint? Hát a királyfi, hölgyeim és uraim! Aki a végén feltámasztja a szegény kis Hófehérkét. Mert egy lányosztályban ki legyen a királyfi? Nyilván a legcolosabb leányzó, az pedig én voltam - magas, lapos, darabos mozgású csaj, pont jó lesz királyfinak. A Hófehérkét domborító Kovács Bori meg úgy néz rám ezen a képen, hogy azért a pillantásért (amit persze nyilván a fotós instruált neki) a mai világban címlapra kerülnénk mint kiskorú leszbikusok.
A színműből egyetlen dalra emlékszem, a törpék dalára, így kezdődött: "Hej hó, hej hó, a törpenépnek jó!" - pedig volt nekünk is szép, lírai duettünk Borival, de ha megfeszülök se jut most eszembe sem a dallam, sem a szöveg.

Hozzáteszem, hogy a másik műsorszámunkban, a néptáncosban is természetesen fiú voltam, fekete nadrágban, kalapban, fehér ingben, mivel eléggé elképzelhetetlen lett volna, hogy piros pöttyös szoknyában ropjam egy vállamig érő, fiúnak öltözött kicsi lánnyal. Van arról is kép, az még viccesebb. De azt majd máskor.


Ez az élet, valamit valamiért: a mouseover gombok áldozatul estek a fejléc szkriptnek. De ami késik, nem múlik, egyszer majd eljő az az idő is, amikor békésen megférnek egymás mellett. Mert ugye, mint tudjuk, a jó pap is holtig tanul ...

süti beállítások módosítása