Haha, megoldódott a rejtély, miért nem ébresztett a mobilom már másodszor a héten: mert nem állítottam át nyári időre! Ki gondolta, hogy nem áll át magától, mikor minden rendes gép önállóan intézi ezt a dolgot? Ez meg nem, azt a hétfánfütyülő SonyEriccsonos rézangyalát neki!
Még jó, hogy véletlenül felébredtem, igaz, hogy hat óra helyett hat húszkor, de kis tanakodás után elhatároztam, hogy így is el fogom érni a vonatot, el is értem.
Nagy élmény bemenni a metropoliszba így, hogy ennyire ritkán kényszerül rá az ember lánya. Budafok felé haladván például tízméterenként Lendvai Ildikó hatalmas portréja vizslat bele a képembe, mondom, nagy élmény.
Ennél nagyobb élmény csak a vonaton ülés volt, az a kétszer negyven perc totálisan hazavágta az amúgy is gyári hibás négyes-ötös csigolyámat, most kúrálom őket és időnként csendben jajgatok. Mert ezek a legalább negyven éves kocsik (tudom, mert ugyanilyenekkel utazgattam a hatvanas évek végén Szegedre és vissza) valami olyan lehetetlen ülésekkel vannak ellátva, amiket kizárólag tökéletesen egészséges gerinc bír károsodás nélkül elviselni. A műbőr alatt puha, domborúra kialakított párna van, a háttámla pedig olyan formájú, hogy még véletlenül sem támaszt meg egyetlen pontot sem az ember gerincén, illetve ott támasztja, ahol egyáltalán nem kellene. Szóval, egy ilyen oda-vissza út után komoly fizioterápás kezelésre szorulnék, de az udvari csontkovácsomnak éppen kimenője van, sajnos. :-)
Nem is megyek be a metropoliszba egyhamar, csak ha muszáj.

Ez jópofa! A reykjaviki kamera előtt jégcsapok lógnak - a természet megszerkeszti a magáét Photoshop nélkül is.

Valamint követelem, hogy a szél mondjon le! The Sun for president, yeeeeah!!!

Holnap pedig mégse megyek sehova, nem én! Majd ha fagy ... akarom mondani, majd ha süt.

De mekkora eszem volt, mikor mégse mostam ablakot tegnap! Tiszta ramaty az egész, most megütne a guta. Undor egy idő van, alig bírtam magam kikanalazni reggel az ágyból. Pedig holnap menni kell, úgyhogy ne essen holnap, kéremszépen, mert nagyon összegyűltek rajtam/bennem a renoválni valók, muszáj elkezdeni. Szóval, holnap doki. Nem örülök.

Hallok ezt-azt

Például amikor az egyik párt kampányreklámját meghallom, mindig röhögnöm kell. Elkezdi: "a Fidesz (felsorol mindenféle jót, blablabla)....fékentartja az energiaárakat és minket" - itt tart egy másodpercnyi szünetet, de a lehető legrosszabbkor, mert ez ugyebár eddig egy értelmes mondat is lehetne - a hang azonban folytatja: "...gazdákat sem hagy cserben!" De én itt már nem tudok figyelni, mert csak az a gondolatmenet ragad meg a fejemben, hogy fékentartja az energiaárakat és minket.

Aztán ma volt egy korombeli nő a Vágó-műsorban. Nagyon drukkoltam neki, mert azt láttam benne, amit szeretném, ha bennem is látnának mások: hogy mindegy, hány éves, hogy nyugdíjas, hogy felnőtt gyereke van, ettől még nyugodtan beköszön a telefonba a fiának, hogy "szia, Lacikám", majd a jó válasz láttán jellegzetes kézmozdulattal azt mondja, "subidubi!" - hozzátéve, hogy így szokták otthon - és mindezt nem megjátszva, nem úgy, mint aki szánnivaló módon tinédzsernek akar látszani, hanem, hogy úgy mondjam, fiatalosan és természetesen. Pontosabban úgy, mint aki nem érzi a korát, mert belülről nem az az ötvenakárhány, netán hatvan év látszik kifelé, hanem az a gyerek, aki most már mindvégig megmarad ott belül. Szóval, mint aki nem annyinak érzi magát, mint amennyi. Ez a jó, biztosan ő is úgy van, mint én, hogy magam számára a legfurcsább kimondani, hány éves vagyok, mert ahogy kimondom, mindannyiszor képtelenségnek tűnik. És bizonyos dolgokat csak azért nem "vállalnék be", mert az én koromban (ez is milyen idétlenül hangzik) már nem szokás, miközben szívem szerint mondjuk, karaokéznék, vagy léggitároznék, vagy megénekeltetnék egy társaságot, meg egyéb bolondságra is képes volnék, ha mindezekre lehetőségem adódna.
Francba az éveket! Igenis mindenki annyi, amennyinek érzi magát - ez egy ősrégi közhely, de kivételesen igaz.

Viszont az Életképektől - mellyel a Barátok közt pletykafészek, száját befogni nem képes, rinyálós, intrikálós népsége ellensúlyozására kéthetenként lazítani szoktam -  szóval, az Életképektől is kezdek kiütéseket kapni. Mert vagy én vagyok retardált, vagy nem tudom, mi van, de már képtelen vagyok követni, hogy most János hol is alszik éjszakánként? Ha nem Évánál, akkor hol? Miután épp most szervezték meg az ottalvást a (többszörösen) lányos háznál. Arról már nem is beszélve, hogy ez a két kamaszlány olyan, mintha a mesékből léptek volna ki: zokszó nélkül, sőt boldogan elfogadják az anyjuk új barátját, együttlakási tervet dolgoznak ki, édelegnek, konspirálnak - mintha legalábbis tizenéveséknél családszétesés után ez csak ilyen egyszerűen menne. Erre mondaná a zapukám, hogy "na, ilyen is csak a moziban van."

Köszönöm Mornix és Andalgó, ez az, a Let me entertain you, ezt kerestem!

Kell majd egy kis idő, mire Malbunban ez a rengeteg hó elolvad:

Plíz, ha valaki tudja, mit énekelt Robbie Williams a 2005 júliusi Live Aid koncerten azon kívül, hogy Feel és We will rock you, írja be ide valahova, köszönöm előre is! Mert annyira előttem van, ahogy énekli azt a számot, de az valami más volt, csak nem emlékszem, micsoda.

Melegfrontos idő van, hol kiderül, hol beborul, akar is tavaszodni, meg nem is. Az éjszaka is nyugtalanul telt, nem tudom, mi volt az egyik szomszéd kutyával, Rudival, de egész éjjel ugatott. Mégpedig úgy, mint amikor nagyon idegesíti valami, amit lát vagy hall. És mivel nincs merszem az éjszaka közepén kinyitni az ajtót, csak találgathattam, mi lehet, ember vagy állat. Időnként a többi kutya is begurult és társultak Rudihoz, gondolom, akkor korzózott el a zavart keltő kóbor kutya az utcán és ez már a többieknek is feltűnt - mert nyilván nem ember volt, órákon át nem motoszkál itt senki. Nem csak emiatt, de végül majdnem fél négy volt, mire elaludtam, úgyhogy ma remekül érzem magam. Viszont hasznosan töltöttem a kellemetlen virrasztást, persze zenéket zsákmányoltam, meg újonnan felfedezett blogokat olvasgattam.
És szeretem Cohent hallgatni  (köszi Lappa, innen is!), aki elsősorban költő és csak mellékesen énekel, de el kell tőle olvadni. A Take this Waltz is hiába idézi fel azokat a képeket, amik Zorán dala közben merülnek fel, mégis egészen más ezt hallgatni és persze nem is ugyanarról szól.
A gépem pedig hol beindul, hol nem, sőt tegnap már szabályosan nyikorgott a vincseszter, én még ilyet sose hallottam, de tényleg ütemesen nyikorgott, megőrülök! Hogy a Windows van-e rá ilyen hatással, vagy ő fog kinyiffanni a Windowstól, nem tudom, de a végeredményt tekintve mindegy: szerintem rövid időn belül könnyes búcsút vehetek a masinától. Azt hiszem, hamarosan szétszedem és megnézem, mi van belül, az lesz az igazi élvezet, áááááááá!!! már alig várom! Mint a régi Kékes televíziónk, amiben pár év múltán már csak az volt benne, ami feltétlenül szükséges volt, minden mást kioperáltunk belőle apuval. Persze akkor könnyű volt, nem csipek meg nyomtatott áramkörök voltak egy cucc belsejében, hanem diódák, triódák, ellenállások, biztosítékok, de legfőképpen csövek (ki tudja még, hogy nézett ki egy rádiócső?), ha valamelyik leégett, annak nyoma maradt, füstös lett, de legalábbis elhomályosodott az üvege. Úgyhogy ha a készüléknek baja volt, leszedtük a hátulját és megszemléltük, hol látunk valami szokatlant. Aztán felírtuk a nevét-számát, majd általában én elzarándokoltam a Rákóczi úton lévő Tungsram-boltba és vettem egy ugyanolyat, hazavittem, betettük a régi helyére és ha szerencsénk volt, akkor eltaláltuk és a jó öreg Kékes működött tovább. Annak idején összesen 15 évig szolgált bennünket, béke poraira.

Az egész hét a Windows jegyében telt. Merthogy nem és nem, nem akart beindulni az átkozott. Volt minden, BIOS átállítása, indítás csökkentett üzemmódban, hibakeresés, sőt még a DOS-parancsokat is előkotortam agyam valamelyik hátsó fiókjából és leporolván őket, velük próbáltam jobb belátásra bírni a rendszert. De azt mondtam, amíg csak egy pici életet bírok lehelni beléje, addig nincs formatcé, azt már nem! Egyszer beindult, akkor átvizsgáltattam víruskeresővel, kémprogramkeresővel, találat egy szál se, lefuttattam a memóriatesztet, ott is minden rendben, megnéztem az eseménynaplót, ami aszondta, hogy a fájlrendszer sérült, én meg aszondtam, hogy mi van, okostojás? mitől sérült volna? Aztán egy napig úgy is maradt bekapcsolva, mert kikapcsolni nem mertem, a rendkívüli állapotot pedig arra használtam fel, hogy kimentsem a legfontosabb adatokat, tömörítettem, mentettem, cd-re írtam, hogy valahogy túljárjak az eszén és ha mégis kénytelen lennék újratelepíteni, akkor legalább a lényeget visszatölthessem. Közben próbáltam megbarátkozni az újratelepítés gondolatával, merthogy semmi se volt rendben rajta, például nem volt startmenü, úgy kellett minden alkalmazást kerülő úton elővarázsolnom.
És csodák csodája, miután már másodszorra állítottam vissza a rendszert egy korábbi állapotra, ezután egyszercsak elkezdett rendesen működni. Még mindig az a fixa ideám, hogy vírus volt rajta, vagy valamilyen hijack, csak lehet, hogy a nagy rendezkedés, tisztogatás közepette letöröltem a bibis fájlokat? Nem tudom, de most megy. Hát, ezzel telt a hetem.
Mindenkinek hibaüzenetmentes, kékhalálmentes, nyugalmas Windows-képernyőt kívánok! Magamat is beleértve.

Most pedig a jól végzett munka örömével hátradőlök és egy darabig így marad minden, legfeljebb a tavaszra való tekintettel majd kicsit átpofozom a színeket. Lehet rádiózni továbbra is, csak rá kell kattintani a régi rádióra, talán így gyorsabban töltődik be az oldal, de azért a szabadon választható élvezet is megmaradt.
Lappantyú  jóvoltából pedig megvan az a szám, amit évek óta hiába kerestem, kazetta, cd már rég elfogyott, letölteni sehonnan nem lehet, most viszont itt van és tessék úgy nézni, mint Bikfic működésének mottóját, de tényleg. Nagyon, de nagyon akartam, hogy ezt a dalt mindenki hallja, mert biztosan előfordult már veletek is, hogy mellbevágott egy mondat, egy gondolat, hogy ez az! mintha én írtam volna! Nohát, ez a dal ilyen nekem. Mintha én, mintha róluk, mintha rólam...
(Címe: Keringő - Mácsai Pál Zárójelentés című lemezéről való, zenéjét Bornai Tibor szerzette, szövegét Mácsai Pál írta és ő is énekli.) 

Itt sem úgy néz ki, mintha tavaszodna. Persze Malbun 1600 méteren van, úgyhogy jogos a hó.
De azért nagyon szép, nem?

Kipróbáltam egy másik helyet a rádiómnak, ott könnyebben kezelhetők a fájlok. Viszont randa nagy reklám jön elő. Minden nem lehet jó, hát mit akarok én, csóró blogger?

Nem csodálkoznék, ha a szolgáltató ledobná a rádiómat. Már hiányolták az induló oldalamat, hát csináltam nekik egyet. Viszont a feltöltött cuccokat egyáltalán nem lehet kezelni. Gyakorlatilag csak feltölteni lehet, aztán kész, se törölni, se szerkeszteni, se áthelyezni egyik könyvtárból a másikba, semmi. Úgyhogy várok, megelégszenek-e az indexoldalammal, de még akkor is lehet, hogy elpártolok tőlük, mert ez így nem lesz jó. A zeneszámokat cserélgetni kellene, mert ennyit senki nem fog végighallgatni, nem tölt ilyen sok időt a blogomban, viszont ha nem lehet őket törölni, előbb-utóbb betelik a hely. No meg órákig fog betöltődni a blog, mert mindig lassabban jön majd elő a rádió.
Ha ingyenes valami, miért nem tökéletes?

Tanulságos (vagy nem is tudom, milyen) ünnep. A Múzeumkertben majdnem egymásnak estek némely magyarok (csak amit a híradóban a két szemünkkel láthattunk: üvöltözés egymásra, egy nő a kezével  tapasztotta be egy síppal fütyülő pasas száját, egy öreg bácsi pedig a botjával püfölte a másikat nagy vehemensen, egymás szóbeli gyalázásával aláfestve), nesze neked nemzeti ünnep, szent világszabadság és testvériség. Szegény Sándorunk, ha ugyan van sírja valahol, most foroghat benne.
Hogy két város kivételével - tiszteletem Szegednek és Miskolcnak! - mindenütt külön ünnepelt az egyik, a másik, a harmadik, meg a ki tudja hányadik, ez már hagyomány, tán fel sem tűnik.
A kézfogásokat és nem-kézfogásokat pedig fedje jótékony homály, beszélnek majd róla eleget az elkövetkező napokban.
Viszont a Petőfi téri ünnepségen nagyon szerettem volna látni, hogy a mezei publikum harsogta-e Jordánékkal a Nemzeti dalt, miután erre felszólította őket? Mert azt nem nagyon mutatták, csak a jelenlévő politikusokat és hogy ők harsogták, attól nem kellett meghatódni, benne volt az imázsukban, ők, hogy úgy mondjam, hivatalból kénytelenek voltak. De a nép, az istenadta nép, vajon mondta-e?
Mert ha egy koncerten a zenekar frontembere üvölt rájuk: "...hadd halljam!... mindenki! ...hangosabban!..." - akkor biztosan kieresztik a hangjukat, már csak a tömegpszichózis törvényeinek megfelelően is, gondolkodás nélkül, magukról megfeledkezve. Vajon ugyanígy szólt ma az "esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk"?

A mai Vágó-műsorban megint egy hobbiból rádióamatőrködő pasas szerepelt. Gyerekkori álom, hová lettél? Amikor még azt hittem, rádióamatőrnek lenni, az egy foglalkozás, rendes kenyérkereső szakma. Akinek csak az a dolga, hogy ül a csodagép előtt, a háztetőn antennaerdő, ő meg csavargatja a gombot és a vijjogó, sistergő, recsegő hangok közül kiszűri a világ másik feléről bejelentkező kolléga hangját. Mert az egészben ennek volt a legnagyobb varázsa: hogy ugyanakkor, egyazon időben beszélni olyasvalakivel, aki sokezer kilométer távolságban ül egy ugyanolyan készülék előtt és ugyanúgy tekergeti a gombokat.
Aztán később rájöttem, hogy ez nem szakma, hanem szórakozás, sport, szenvedély és nem fizetnek érte. De ahányszor rádióamatőrről hallok, vagy még inkább, ha igazi, élő rádióamatőrt látok, mindig megjelennek előttem apám rádiós újságjai, melyek lapjain a frekvenciákat böngésztük, meg a QSL-azonosítókat és a világ minden táján élő amatőrök élményeiről, nagy fogásairól olvastunk.
Tervezem, hogy műholdvevőt és parabolaantennát szerzek be hamarosan. De ha a szívemre hallgatnék, legszívesebben rádiós antennákat vennék inkább. Meg adó-vevőt sok-sok hozzávaló kütyüvel.
Ha a szívemre hallgatnék.

A tavasz legbiztosabb jele, hogy a mögöttünk lévő sportpályán megkezdődtek az esti edzések. A hatalmas fényszórók alatt lábukat emelgető alakok ugrálnak, vezényszavak pattognak, kiáltások hangzanak fel, készül a csapat a tavaszi fordulóra.
Hurrá, hurrá, ezek szerint az idén is lesz tavasz!

Miért is épp ezek a zenék? Pat Boone az ötvenes évek vége felé volt a kedvencem (most csak a SpeedyGonzalest találtam meg, de a Kenguru-dal volt akkoriban az igazi favorit tőle). Aztán Ricky Nelson a Hello Mary Lou-val, Istenem, hogy szerettük hallgatni! Chubby Checker pedig a twiszt megjelenésével lett ismert nálunk igazán, akkoriban a Kamón letsz tviszt egén igazi kultuszmondatnak számított, nemigen tudtuk azt sem, hogyan kell leírni, de azért üvöltöttük vele, miközben igyekeztünk úgy rázni a fenekünket és emelgetni a lábunkat, ahogy a tviszthez kellett - igazából azt sem tudom, honnan tudtuk mindezt, hiszen a tévében biztosan nem mutattak ilyesmit.
A Shadows együttesre már a gimiben figyeltem fel, pontosabban a Radio Luxembourg adásaiban, meg az egyik osztálytársunktól, L. Lacitól jutottunk zenei infókhoz. Lacinak gitárja is volt, amit gyakran behozott az osztályba, ilyenkor aztán a leghátsó sorba tömörültünk mi, zenebolondok és Laci pengetett, amit csak akartunk. Én voltam a kottázó, mert rajta kívül csak én értettem az ilyesmihez. Vettem egy üres kottafüzetet és abba körmöltem le azt a néhány Shadows-számot, amit Laci lejátszott a gitárján, miután heves vitákban tisztáztuk, milyen dúr, milyen moll, hány bé van elöl, vagy hány kereszt, milyen ütemben van a dal szerinte és milyenben szerintem - de végül mindig megegyeztünk és lehetett skribálni.
A Beatles már későbbi élmény. Bár tudtunk róluk már a gimis éveink alatt is (persze megint csak a Radio Luxembourgból, no meg a Szabad Európából Cseke Lászlótól), de én közelebbről az egyetemi kollégiumban ismertem meg a számaikat, mivel egy-két évig a mi szobánk "őrizte" a folyosó lemezjátszóját, ami azt jelentette, hogy a masina a mi tanulónkban tanyázott számos lemezzel körülvéve és gyakorlatilag állandóan működésben volt. Angol szakosokkal laktam együtt, akik innen-onnan már birtokoltak Beatles-albumokat, ezért aztán ott, az éjszakai nagy tanulások alatt mászott a fülembe a Lucy in the sky with diamonds és a többi.
A Hotel Californiának már semmi köze az ifjúságomhoz. Pár évvel ezelőtt még létezett egy Calypso Rádió nevű műsor - inkább műsor volt és nem adó, mivel valójában a Magyar Rádióhoz tartozott, csak külön frekvencián működött. Volt ott néhány műsorvezető, aki bevezette azt a szokást, hogy mindegyikük a saját legkedvesebb számával kezdte és fejezte be a maga félnapos adásidejét, például Kőszegi Gábornak a Local hero volt a kedvence, Molnár Dánielnek pedig (aki azóta már végleg eltávozott) a Hotel California. Akkoriban szerettem meg ezt a számot, pedig azóta már olvastam mindenfélét róla: hogy tulajdonképpen sátánista dal, a Hotel California bizonyos amerikai államokban a sátán templomának fedőneve, és hasonlókat, aztán persze ugyanezek cáfolatát is, de azért szerintem jó szám ez. A szövegéből meg ember legyen a talpán, aki kihámozza, mit is akartak vele mondani, én inkább a túlvilágra asszociálok, ha már mindenképpen érteni akarom. De inkább nem akarom érteni, csak szeretem hallgatni.
Aztán van itt egy szám, amire nem tudom, emlékszik-e valaki: a Rock 'n roll kids, amit két ír fickó énekel. Ők nyerték ezzel a számmal '94-ben az Eurovíziós dalfesztivált Dublinban.
A többi zene meg csak úgy tetszik. Magyarázat nélkül.

Ilyen nincs! Ifjú szomszéd most vág fát az udvarukon. Felhívom a figyelmet az időpontra: éjjel negyed egy múlt.
Amikor hetekkel ezelőtt először hallottam késő este valami döngést, megijedtem, el nem tudtam képzelni, mi lehet (mondjuk, betörők ugranak be a vaskerítésen, volt már rá eset, az járt hasonló hangokkal). Aztán nappal rájöttem, hogy például a bejárati ajtót úgy csukja, hogy csak úgy dörren (az előző lakók idején is ugyanez az ajtó volt, de akkoriban nem volt hangja, érdekes). De egyik este fél 11-kor kezdődött az ismétlődő zaj, amiről kiderült, hogy favágás hangjai. Ez általában minden este újból és újból megfigyelhető, váltakozó időpontban. Ma úgy látszik, éppen negyed egykor derült ki odabent, hogy elfogyott a tűzifa.
Ez egy csendes környék. Ha a szemközti nagy létszámú családnál éppen nincs az évente egyszer szokásos névnapi buli, melyet az udvaron, fényszórókkal történő kivilágításban és hatalmas hangerővel történő zenéléssel-énekléssel tartanak, akkor itt éjszaka általában csend van. Illetve volt. Eddig.
A jelenség pozitívuma: nyugodt lehetek, hogy éjszaka is van jövés-menés tőlem pár méterre a falon túl, úgyhogy betörő legyen a talpán, aki itt rosszban mer sántikálni, mert sose lehet biztos benne, nem jön-e szembe vele a szomszéd srác, kisbaltával a kezében.