Ilyen volt a Dunántúl szerdán:

Mit tudok mondani egy néninek, aki minden egyes alkalommal oda lyukad ki a beszélgetésben, hogy már nem bánná, ha vége lenne az életének, mert ez így semmit sem ér: senki nem jön hozzá, a régi szomszédok kihaltak, a többiek mindig dolgoznak, nem tud semmit csinálni, már kézimunkázni sem, mert rosszul lát, a rádióban-tévében nincs semmi, ami  érdekelné, kétszer érte szélütés, a második óta hol jobban, hol rosszabbul beszél, bosszantja, amikor valamit nem tud kimondani, mindenkije a temetőben van, aki közel állt hozzá, de egyedül már oda se tud elmenni, pedig az utca végében van a temetőkapu, tegnap óta megint rosszul érzi magát, de nem enged orvost hívni, minek, hogy kicsúfolják, a múltkor is ketten jöttek, a nő elfordult tőle és a férfinak mondott valamit szerbül, amin nevettek, biztos őróla beszélt, és így tovább, vég nélkül. Nem szenilis, teljesen normális, valami enyhe kis öregkori gyanakvás van benne, de a meghatározó az, hogy unja az életét. Elege van belőle. Ha megéri a huszonhetedikét, betölti a nyolcvannyolcat.
Minden telefonbeszélgetés után kimegy az erő még a lábamból is, pedig ülök. Tehetetlen vagyok. Áthoznám a határon, de nem tudom eltartani, betegbiztosítást fizetni, neki pedig semmi jövedelme sincs, nincs nyugdíja sem. Mindig a családot szolgálta ki, előbb az anyját, majd a bátyját, húgát, aztán mindenkit sorra eltemetett. Ő az apám egyetlen, még élő testvére, az egyetlen, aki még válaszolni tud kérdésekre, az egyetlen, aki még emlékszik arra, amit "utána" már nem lesz kitől megkérdeznem. Hatan voltak, már csak ő maradt. Mit tudok neki mondani?

A mai ünnepi beszédeket, a hozzájuk tartozó gesztusokat (brrr...) és az aláfestő hanghatásokat is kéretik gyorsan elfelejteni. Ne ezek maradjanak meg ebből a napból! Hanem a díszszázad léptei, a lovas díszegység látványa, a zászlók lobogása, a Himnusz, a Szózat és a napsütés.