Tehát ma elkezdődik. Már megint, mint minden évben. A várakozás az eljövetelre. Amiről aztán a nagy tolongásban észrevétlenül megfeledkezünk.
Frázisok: karácsonyi hangulat, meg a szeretet ünnepe. Önmagunkat figyeljük, értékeljük: van-e karácsonyi hangulatunk? Mintha legalábbis hangulat kérdése lenne, hogy eljön-e az ünnep. Az mindenképpen eljön. Csak az a kérdés, hogyan fogadjuk?

New Yorkban a Times Square-en Most zajlik a Hálaadás napi parádé, őrület! Már az úttest teljes szélességét elfoglalja a tömeg. Máskor is szoktam nézegetni ezt a helyet, szerintem az egyik legjobb webkamerás oldal.

Alakul, alakul a szavazás. Elég jó arány, hogy hét ember közül csak egy tartja igazán szépnek J. R.-t. Csak tessék, tessék, folyvást, folyvást, mert már csak néhány nap és értékelünk. Aztán jön a következő szavazódoboz, remélem, baromira izgul mindenki, vajon abban mi lesz a kérdés.

A ma esti Vágó-kvízben egy fiatalember nem tudta, ki írta a Sirályt. Telefonos segítséget kért, felhivatta egy volt osztálytársát, aki szerencsére azonnal rávágta, hogy Csehov. Szerencsére, mondom, mert ezek szerint szabad ismerni Csehovot ilyen fiatalon is.
Anélkül, hogy mélyreható következtetéseket vonnék le az esetből, megjegyzem, hogy arról, hogy ott tőlünk keletre hetven évig kommunizmus volt, Csehov nem tehet.  Meg Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev, Puskin, Nagy Péter cár, Muszorgszkij, Csajkovszkij és a többiek se tehetnek róla. Amiatt a nyomorult hetven év miatt nem kellene elfelejteni, hogy azelőtt ott már virágzott egy gazdag kultúra, irodalommal, zenével, festészettel, szobrászattal, miegyébbel.
Volt nekem egy kolléganőm, aki úgy 91-92 táján leemelt egy Dosztojevszkij-kötetet a polcról és azt mondta: "Hát, ez se valami korszerű ma már ..." Én meg csak ültem és vigyáztam, hogy meg ne kérdezzem, tudja-e egyáltalán, ki volt Dosztojevszkij, mikor élt és szerinte volt-e valami köze a szovjethatalomhoz. Így lett szegény Dosztojevszkijből elavult komcsi.
  Ez a Megváltó Krisztus templom Moszkvában. A Napóleon feletti győzelem emlékére épült fel 1881-ben, Sztálin leromboltatta 1931-ben, a helyére uszodát építettek, majd pedig 2000-re az eredeti tervek és fényképek, illetve filmfelvételek alapján újjáépítették a templomot eredeti méreteiben és formájában.

Most már elég!
Nem akarom hallani este fél hétkor a híradóban a pár napja meggyilkolt soproni bolti eladó utolsó szavait, amint segítséget kér a taxis diszpécsertől,
nem akarom látni, amint feszítővágóval szabadítják ki a tűzoltók a baleset sérültjeit a kocsijukból,
nem akarom hallani, hogy már megint melyik iskolában kényszerítettek nagyobb diákok kisebbeket fajtalankodásra,
nem akarom látni, amint a terroristák fogságába esett civil áldozat sírva könyörög az életéért,
nem akarom hallani, hogy pszichopata fanatikusok megint videóra vették egy túsz lefejezését Irakban,
nem akarom látni, hogy a hetvenkét éves nő holttestét milyen mennyezetig érő szeméthalmazban találták meg,
nem akarom hallani, hogy Mexikóvárosban a tömeg elevenen elégetett három civilruhás rendőrt, mert gyerekrablónak hitték őket.

Mindig az az érzésem, hogy a médiának minden tragédia jól jön, sőt csak arra várnak, hogy végre valami szörnyűségről tudósíthassanak. Amikor ezt a szemükre vetik, azzal védekeznek, hogy erre van igény. Egy frászt! Nincs normális ember, aki azt szeretné, hogy a vacsorája mellé ezt a sok borzalmat tálalják abból a világító csodaládából.
Arról nem is beszélve, hogy hányszor sértenek meg emberi méltóságában valakit. Például amikor egy településen gyilkosság történik, nem elég, hogy odapofátlankodnak kamerával és stábbal az áldozat összetört családtagjai elé, hogy minél közelebbről vehessék fel a könnyeket, de szinte sértődötten mondja a riporter, hogy a gyanúsított családja nem nyitott ajtót. Miért nyitott volna, te okostojás? Ha te lennél a helyükben, kinyitnád? Nincs elég bajuk?

Visszatérve a ma esti híradóra: ha valaki nem hallotta volna, három nap alatt elfogták a soproni gyilkost, beismerte, hogy ő ölte meg (mellesleg százezer forintért) azt a szerencsétlen férfit. Eddig értjük. De már a híradó előtt fél órával elkezdték beharangozni, hogy a rendőrség meghallgatta a taxis diszpécserközpont hangfelvételét a férfi segélykérésével és azt majd a híradóban nekünk is bejátsszák. És bejátszották, előrebocsátva, hogy megrázó felvétel következik. Nem tudom, hogy ki bocsátotta a rendelkezésükre a felvételt, a taxis cég vagy a rendőrség, de egyiknek se volt sok esze: mi ez, ha nem az emberi méltóság semmibe vétele? Mit érezhetett az áldozat felesége, három gyereke, anyja, apja, testvére, ha hallották a szerettük utolsó szavait? Ez senkit se érdekel. Merthogy erre van igény. Hát nekem nincs, és kikérem magamnak, hogy azt feltételezzék rólam, örömömet lelem mások szenvedésében.
Tessék ezt kiáltványnak tekinteni. Egy egyszerű állampolgár kiáltványának.

Az RTLKlub ma reggeli műsorában az operett lehetett a téma, már a vége felé jártak, amikor bekapcsoltam. Voltak ott mindenféle korosztályból vendégek, színészek, énekesek, főképp operettekben részt vevők. Az utolsó szám a "Te rongyos élet" volt, két, általam ismeretlen fiatal operettszínész adta elő, és közben a kamera a többi színészvendég arcát pásztázta. Egészen megható volt látni, hogy azok milyen őszinte érdeklődéssel és tetszéssel nézték a játszó lányt és fiút, Janza Kata önkéntelenül együtt mondta velük a szöveget és a többiek is megfeledkeztek kamerákról, stúdióról, annyira elragadta őket a produkció, és ez nem színészkedés volt. Mindig azt halljuk, hogy a színházi világban mennyi irígység, intrika, nyílt vagy burkolt ellenségeskedés, szakmai féltékenykedés fordul elő, most pedig nagyon jó volt látni, hogy ez, úgy látszik, nem általános.

Igen, mindenkinek igaza van:
annak is, aki azt mondja, ezt olvasva elfogynak a szavak,
annak is, aki úgy érzi, miközben ő a saját baján kesereg, más tragédiát él át,
annak is, aki tizennégy gyertyát gyújt Bogi emlékére,
meg azoknak is, akik azt ígérik, imádkoznak.
És van, aki azt kérdi: miért? Miért ?
Nincs válasz.

Terepszemlét tartottam a neten a kiadó lakások hirdetései között. Nagyon tanulságos menet volt. Találtam egy ügynökséget, aki a felkínált lakásokról fényképes bemutatót közöl, attól kezdve, amint az ember megközelíti az illető helyet, látjuk a környéket, majd kínos részletességgel megnézhetjük a bérleményt belülről. Helyenként valóban kínos ez a részletesség. Aki nem hiszi, látogasson el legalább erre a lapra, meg erre. Tájékoztatásul: Az elsőt havi 35 ezerért adják, nagyvonalúan hozzátéve, hogy ebben benne van a rezsi is (az egész lyuk 18, azaz tizennyolc négyzetméteres), a másikért 50-60-70 ezret kérnek, bizonyos egyéb feltételek függvényében fogják meghatározni az árat.
Mi legyen az eszmei mondanivaló? Magyar valóság, XXI. század.