Most már elég!
Nem akarom hallani este fél hétkor a híradóban a pár napja meggyilkolt soproni bolti eladó utolsó szavait, amint segítséget kér a taxis diszpécsertől,
nem akarom látni, amint feszítővágóval szabadítják ki a tűzoltók a baleset sérültjeit a kocsijukból,
nem akarom hallani, hogy már megint melyik iskolában kényszerítettek nagyobb diákok kisebbeket fajtalankodásra,
nem akarom látni, amint a terroristák fogságába esett civil áldozat sírva könyörög az életéért,
nem akarom hallani, hogy pszichopata fanatikusok megint videóra vették egy túsz lefejezését Irakban,
nem akarom látni, hogy a hetvenkét éves nő holttestét milyen mennyezetig érő szeméthalmazban találták meg,
nem akarom hallani, hogy Mexikóvárosban a tömeg elevenen elégetett három civilruhás rendőrt, mert gyerekrablónak hitték őket.

Mindig az az érzésem, hogy a médiának minden tragédia jól jön, sőt csak arra várnak, hogy végre valami szörnyűségről tudósíthassanak. Amikor ezt a szemükre vetik, azzal védekeznek, hogy erre van igény. Egy frászt! Nincs normális ember, aki azt szeretné, hogy a vacsorája mellé ezt a sok borzalmat tálalják abból a világító csodaládából.
Arról nem is beszélve, hogy hányszor sértenek meg emberi méltóságában valakit. Például amikor egy településen gyilkosság történik, nem elég, hogy odapofátlankodnak kamerával és stábbal az áldozat összetört családtagjai elé, hogy minél közelebbről vehessék fel a könnyeket, de szinte sértődötten mondja a riporter, hogy a gyanúsított családja nem nyitott ajtót. Miért nyitott volna, te okostojás? Ha te lennél a helyükben, kinyitnád? Nincs elég bajuk?

Visszatérve a ma esti híradóra: ha valaki nem hallotta volna, három nap alatt elfogták a soproni gyilkost, beismerte, hogy ő ölte meg (mellesleg százezer forintért) azt a szerencsétlen férfit. Eddig értjük. De már a híradó előtt fél órával elkezdték beharangozni, hogy a rendőrség meghallgatta a taxis diszpécserközpont hangfelvételét a férfi segélykérésével és azt majd a híradóban nekünk is bejátsszák. És bejátszották, előrebocsátva, hogy megrázó felvétel következik. Nem tudom, hogy ki bocsátotta a rendelkezésükre a felvételt, a taxis cég vagy a rendőrség, de egyiknek se volt sok esze: mi ez, ha nem az emberi méltóság semmibe vétele? Mit érezhetett az áldozat felesége, három gyereke, anyja, apja, testvére, ha hallották a szerettük utolsó szavait? Ez senkit se érdekel. Merthogy erre van igény. Hát nekem nincs, és kikérem magamnak, hogy azt feltételezzék rólam, örömömet lelem mások szenvedésében.
Tessék ezt kiáltványnak tekinteni. Egy egyszerű állampolgár kiáltványának.