Haha, megoldódott a rejtély, miért nem ébresztett a mobilom már másodszor a héten: mert nem állítottam át nyári időre! Ki gondolta, hogy nem áll át magától, mikor minden rendes gép önállóan intézi ezt a dolgot? Ez meg nem, azt a hétfánfütyülő SonyEriccsonos rézangyalát neki!
Még jó, hogy véletlenül felébredtem, igaz, hogy hat óra helyett hat húszkor, de kis tanakodás után elhatároztam, hogy így is el fogom érni a vonatot, el is értem.
Nagy élmény bemenni a metropoliszba így, hogy ennyire ritkán kényszerül rá az ember lánya. Budafok felé haladván például tízméterenként Lendvai Ildikó hatalmas portréja vizslat bele a képembe, mondom, nagy élmény.
Ennél nagyobb élmény csak a vonaton ülés volt, az a kétszer negyven perc totálisan hazavágta az amúgy is gyári hibás négyes-ötös csigolyámat, most kúrálom őket és időnként csendben jajgatok. Mert ezek a legalább negyven éves kocsik (tudom, mert ugyanilyenekkel utazgattam a hatvanas évek végén Szegedre és vissza) valami olyan lehetetlen ülésekkel vannak ellátva, amiket kizárólag tökéletesen egészséges gerinc bír károsodás nélkül elviselni. A műbőr alatt puha, domborúra kialakított párna van, a háttámla pedig olyan formájú, hogy még véletlenül sem támaszt meg egyetlen pontot sem az ember gerincén, illetve ott támasztja, ahol egyáltalán nem kellene. Szóval, egy ilyen oda-vissza út után komoly fizioterápás kezelésre szorulnék, de az udvari csontkovácsomnak éppen kimenője van, sajnos. :-)
Nem is megyek be a metropoliszba egyhamar, csak ha muszáj.