A szavazást ezennel lezárom, mindenkinek köszönöm az aktivitást. Értékelésképpen legyen elég annyi, hogy alig voltatok néhányan, akik eltaláltátok az igazságot. Viszont amire a legtöbben szavaztak, valóban annyinak érzem magam, tehát részemről úgy döntöttem, annyi is vagyok. Ez nagyon jólesően símogatja a lelkemet, ezért már megérte!
exbikfic
Jó kis beszélgetést láttam/hallgattam ma reggel a tévében annak kapcsán, hogy megjelent Méhes György erdélyi író Gyöngyharmat Palkó c. meséskönyve. Csukás Istvánnal, Halász Judittal, Szőcs Gézával és Ranschburg Jenővel beszélgettek és csupa olyasmi hangzott el, amit bárki igazolhat, aki közelről ismeri a gyerekeket és odafigyel rájuk.
Például, hogy amikor a gyerek mesét olvas vagy hallgat, akkor beindul a képzelete (ezért fontosabb gyerekkorban az olvasás a tévénézésnél, mert az utóbbi készen adja a látványt), ami elengedhetetlen a fejlődéséhez. Nekem gyerekkoromban meghatározó élményem volt az Egri csillagok, amit akkor olvastam először, amikor még nem jártam Egerben, tehát a várat csak a regény alapján képzeltem el. Aztán amikor eljutottam oda, kiderült, hogy egész más az elrendezése, a városhoz való "viszonya". Mégis, akárhányszor olvastam azóta a könyvet, bennem mindig úgy képződnek olvasás közben a képek, ahogy gyerekkoromban, hiába tudom, hogy másképp helyezkedik el a vár a valóságban.
Aztán egyikük kifejtette, hogy mennyire fontos a minden nap ismétlődő mesélés, ami szerinte kemény munka. Erre a pszichológusnak az volt az ellenvéleménye, hogy visszaemlékezve, amikor a saját gyerekei még kicsik voltak és ő mesélt nekik esténként, számára az csak gyönyörűség volt. Kicsit más, de mégis hasonló emlékem nekem is van. Amikor még tanítottam, esetenkét 5-6 órát egyvégtében, sokszor úgy éreztem délután fél kettőkor, olyan fáradt vagyok, hogy nem bírok bemenni három órakor a szakkört vagy valamilyen délutáni foglalkozást megtartani. Aztán kiszuszogtam magam, bámultam magam elé üres fejjel, majd amikor eljött a három óra, bementem a gyerekek közé és attól a perctől kezdve minden fáradtságomat elfelejtettem, tevékenykedtünk, pörögtünk, élveztük a foglalkozást, repült az idő, és utána se éreztem kimerültséget.
Lehet velem vitatkozni, de én nem örülök annak, aminek néhány olvasáskutató, hogy sok gyerek a Harry Potteren szereti meg az olvasást. Jobban örülnék, ha nem azt tapasztalnám, hogy a kolléganőm kislánya napi öt oldalt hajlandó elolvasni épp az Egri csillagokból, azt is csak szülői terrornak engedve. Meg ezen kívül is annyi, de annyi értékes olvasmány van a magyar irodalomban is, ami gyerekeknek való, miért nem ebből az értékes bő választékból válogatunk, nem értem.
Empátia, az fontos dolog. És amiről ez eszembe jutott, annak ma voltam részese egy számtech-boltban (meg is mondom, hol: V. kerület Báthory utca). Bementem, a férfi eladó egy vak fiatalemberrel foglalkozott, én az eladó hölgyhöz fordultam, de alig tettem fel a kérdésemet, a másik vevő végzett, elköszönt és indult volna kifelé. Ami egy számára vadidegen helyen megoldhatatlannak látszott. De az eladó nem mozdult, pedig rajtunk kívül senki sem volt az üzletben, ezért aztán karonfogtam a fiút, odavezettem az ajtóhoz, kinyitottam, kiengedtem, elköszöntünk egymástól és szépen kijutott az utcára. Félreértés ne essék, ezért nekem nem jár elismerés, számomra természetes volt, hogy segítek és nem hagyom bukdácsolni a fiút ott, ahol még az irányt se tudta rögzíteni. Az eladó viszont szégyellje magát, ott az üzletben ő a "házigazda", kutyakötelessége lett volna kikísérni a nyilvánvalóan segítségre szorulót, ráadásul semmiféle elfoglaltsága nem akadályozta ebben, nem álltak sorban előtte a vevők. Csak az empátia hiánya, az volt az akadály.
Néha rendeznek gyerekeknek, fiataloknak olyan bemutatókat, ahol mintegy szimulálják, amit egészséges ember nem élhet át, például vaksötét helyiségben kell mozogni, hogy megtudják, milyen is az, ha nem lát valaki. Azelőtt csodálkoztam az ilyesmin, mert szerintem ezt enélkül is át kellene érezni mindenkinek, de mostanra már rájöttem, hogy nem mindenkiben van egyforma mértékű empátia. Volt egyszer egy főnököm, akiből zavaróan hiányzott ez a beleérző képesség, és amikor megjelent egy neves pszichiáternek az empátiáról szóló könyve, erősen gondolkoztunk a kollégákkal, hogy megvesszük neki. Aztán persze mégse vettük meg, pedig ráfért volna, csak nemigen hittük, hogy megérti a célzást.
Magamról úgy hiszem, meg vagyok áldva (vagy verve?) az empatikus képességgel, egyetlen dolgot kivéve: nem tudom átélni, milyen lehet a testvéri érzés. Gyerekkoromban csak azért zavart, hogy nincs testvérem, mert úgy hittem, ha lenne egy bátyám (mert persze mindjárt idősebbet és fiút képzeltem magam mellé), akkor vele könnyebben elengednének mindenhová, mert ugyebár ő majd vigyáz rám. Azóta már tudom, hogy ha a fiú az idősebb, általában minden eszközzel lepattintja magáról a húgát, egyébként pedig csépeli, amikor csak lehet, mert minden tevékenységében zavarja a kis pisis - persze tisztelet a kivételnek, biztosan vannak ideális bátyus-hugica kapcsolatok is. Szóval, sok mindent át tudok élni, bele tudom képzelni magam olyan helyzetekbe is, amit sose tapasztaltam, de ahogy látom magam körül a felnőtt barátaim testvéri viszonyait - konfliktusokat, eltávolodásokat, vádaskodásokat, megalkuvásokat - mindig megállapítom magamban, hogy nem értem igazán ezeket a helyzeteket, pontosabban csak annyira érzem át, mint bármilyen más emberi kapcsolatban előforduló eseteket. Hallgatom a történeteket, együttérzek, ha valakinek a testvére nem úgy viselkedik, ahogy kellene, amikor kihasználja a másikat, becsapja, vagy magára hagyja valamilyen gond közepette, vagy könnyedén lepöccenti magáról a közös kötelességet - az eszemmel értem, sajnálom is, megállapítom, hogy ez milyen szörnyű, hogy van testvére, de nem számíthat rá, stb. stb., mindeközben pedig hiába próbálom átérezni, fogalmam sincs, milyen érzés van a szavak mögött. Nem érzem, amit egy testvér iránt szokás érezni. Hiány ez, akárhonnan is nézem.
Lassan fogyatkoznak a gombok a kedvenc blogok sorában. Ez elég sajnálatos, de vannak, akiket vagy félreismertem, vagy ők változtak meg, vagy csak egyszerűen irritálnak valami okból mostanában. Ezután is bele-belenézek majd a blogjukba, de kedvenceknek már nem nevezhetem őket (mint ahogy az itt felsorakoztatottakon kívül olvasok másokat is). Járunk-kelünk, belekóstolunk ebbe-abba, élvezzük vagy fintorgunk, azonosulunk, ellenkezünk, így élünk itt a neten.
Nagyon érdekesen alakul a szavazás! Ha most azt akarnám, hogy rám nézve ilyen megtisztelő eredménye maradjon - bár annak az egy mókusnak, aki 60 felett saccolt, szívesen mondanám, hogy gyere ki a hóra, kishaver, beszélgessünk csak egy kicsit! - szóval, akkor szélsebesen lekapnám a dobozkát, de az nem lenne tisztességes. Az ember lányának vállalnia kell a nyilvánosság negatívumait is. Tehát a doboz még egy darabig marad és várom az őszinte véleményeket.
******
Hozzáteszem, hogy egyre jobban érzem magam, amikor az eredményekre nézek. Arról nem is szólva, hogy máris sokkal több aktivitást csiholtam az olvasókból, mint Julia Roberts! Ide nekem azt az Oscart!