Empátia, az fontos dolog. És amiről ez eszembe jutott, annak ma voltam részese egy számtech-boltban (meg is mondom, hol: V. kerület Báthory utca). Bementem, a férfi eladó egy vak fiatalemberrel foglalkozott, én az eladó hölgyhöz fordultam, de alig tettem fel a kérdésemet, a másik vevő végzett, elköszönt és indult volna kifelé. Ami egy számára vadidegen helyen megoldhatatlannak látszott. De az eladó nem mozdult, pedig rajtunk kívül senki sem volt az üzletben, ezért aztán karonfogtam a fiút, odavezettem az ajtóhoz, kinyitottam, kiengedtem, elköszöntünk egymástól és szépen kijutott az utcára. Félreértés ne essék, ezért nekem nem jár elismerés, számomra természetes volt, hogy segítek és nem hagyom bukdácsolni a fiút ott, ahol még az irányt se tudta rögzíteni. Az eladó viszont szégyellje magát, ott az üzletben ő a "házigazda", kutyakötelessége lett volna kikísérni a nyilvánvalóan segítségre szorulót, ráadásul semmiféle elfoglaltsága nem akadályozta ebben, nem álltak sorban előtte a vevők. Csak az empátia hiánya, az volt az akadály.

Néha rendeznek gyerekeknek, fiataloknak olyan bemutatókat, ahol mintegy szimulálják, amit egészséges ember nem élhet át, például vaksötét helyiségben kell mozogni, hogy megtudják, milyen is az, ha nem lát valaki. Azelőtt csodálkoztam az ilyesmin, mert szerintem ezt enélkül is át kellene érezni mindenkinek, de mostanra már rájöttem, hogy nem mindenkiben van egyforma mértékű empátia. Volt egyszer egy főnököm, akiből zavaróan hiányzott ez a beleérző képesség, és amikor megjelent egy neves pszichiáternek az empátiáról szóló könyve, erősen gondolkoztunk a kollégákkal, hogy megvesszük neki. Aztán persze mégse vettük meg, pedig ráfért volna, csak nemigen hittük, hogy  megérti a célzást.
Magamról úgy hiszem, meg vagyok áldva (vagy verve?) az empatikus képességgel, egyetlen dolgot kivéve: nem tudom átélni, milyen lehet a testvéri érzés. Gyerekkoromban csak azért zavart, hogy nincs testvérem, mert úgy hittem, ha lenne egy bátyám (mert persze mindjárt idősebbet és fiút képzeltem magam mellé), akkor vele könnyebben elengednének mindenhová, mert ugyebár ő majd vigyáz rám. Azóta már tudom, hogy ha a fiú az idősebb, általában minden eszközzel lepattintja magáról a húgát, egyébként pedig csépeli, amikor csak lehet, mert minden tevékenységében zavarja a kis pisis - persze tisztelet a kivételnek, biztosan vannak ideális bátyus-hugica kapcsolatok is. Szóval, sok mindent át tudok élni, bele tudom képzelni magam olyan helyzetekbe is, amit sose tapasztaltam, de ahogy látom magam körül a felnőtt barátaim testvéri viszonyait - konfliktusokat, eltávolodásokat, vádaskodásokat, megalkuvásokat - mindig megállapítom magamban, hogy nem értem igazán ezeket a helyzeteket, pontosabban csak annyira érzem át, mint bármilyen más emberi kapcsolatban előforduló eseteket. Hallgatom a történeteket, együttérzek, ha valakinek a testvére nem úgy viselkedik, ahogy kellene, amikor kihasználja a másikat, becsapja, vagy magára hagyja valamilyen gond közepette, vagy könnyedén lepöccenti magáról a közös kötelességet - az eszemmel értem, sajnálom is, megállapítom, hogy ez milyen szörnyű, hogy van testvére, de nem számíthat rá, stb. stb., mindeközben pedig hiába próbálom átérezni, fogalmam sincs, milyen érzés van a szavak mögött. Nem érzem, amit egy testvér iránt szokás érezni. Hiány ez, akárhonnan is nézem.