Ma reggel igen élménydús utazásban volt részem.

Egyik élmény: a vonaton ülök, csörög a mobil egy húszévesforma fiú kezében.
Szia, anyu, mondjad! ... Azt a cd-t? Majd este megkeresem és átírom.... Sürgős? ... Na jó, akkor figyelj, menj be a szobámba ... bent vagy? Szemben ott a szekrényben vannak a cédék, ...ott az a fehér, rá van írva, hogy .... Tedd be,... nem, arra ne menj rá, azok a Peti képei ... megvan? Jó, akkor másold át a Dokumentumokba ... igen, most jobb egérgomb és Beillesztés ... Megvan? Akkor most vedd ki, ... tedd be a nyerset, menj rá a Tálcán a cd-írásra ...
Egy szó mint száz, Biatorbágytól Budaörsig megíratta a cd-t az anyjával így, távirányítva. Azt hittem, kipukkadok a visszafojtott nevetéstől, annyira jól szórakoztam magamban. Íme a huszonegyedik század.

Másik élmény: a hátam mögött két középiskolás fiú beszélgetett, egyikük a japán tudásával villogott, mindenféle neveket, rövid szavakat diktáltatott a másikkal, ő meg a párás ablaküvegre karcolta rá az ujjával a japán jeleket. Amikor a végállomáson felálltunk, odanéztem és akkor derült ki, hogy a japántudor egy környékünkön lakó, kifejezetten provokatívan öltözködő, agresszív-feliratos fekete trikóban, télen-nyáron kizárólag Martens-bakancsban járó gyerek, láncokkal, jelvényekkel felszerelve, épp csak nem bőrfej, de kinézetét tekintve nyugodtan lehetne képzelni róla azt is. Namármost ehhez képest nagyon értelmesen és lelkesen magyarázott a társának, meg aztán, ha bőrfejű eszméi lennének, nem tanulna pont japánul, ugye ... Szóval, mint a Chokito-reklám: Ne ítélj elsőre ...