Mit kellene tenni, hogy az emberre nagyon is mély hatást gyakoroló eseményeket magunkban dolgozhassuk fel, minden mástól függetlenül? Arra gondolok, hogy minden, ami csak zajlik a világban, a közvetítő eszközökön keresztül szűrődve jut el hozzánk, de nem mint csupasz, tényszerű hír, hanem kommentálva, képekkel  tarkítva, feltupírozva, elferdítve, manipulálva. Így aztán senki sem tudja önmaga egyéni szűrőjén átengedve feldolgozni, átelmélkedni, megemészteni az eseményt, hanem mindjárt kap köréje sok olyasmit, amit nem kellene, ettől pedig egyből fals lesz az egész. Nem lehetett igazán mélyen megrágni magunkban a szökőár hallatán feltoluló gondolatokat a világ esetlegességéről, a Föld ingatagságáról, az emberi élet picinységéről, az emberi felelősségről-felelőtlenségről, a kíváncsiság veszélyeiről és még sok mindenről, mert harsogtak felénk az utazási irodákkal való viták, a sznob utasok igényei, a szenzációhajhász, sokkolónak szánt információk, amelyek között éppen az vált lehetetlenné, hogy mindenki rádöbbenjen: ennyi az ember, ennyi a világ.
Ugyanez zajlik most a pápa halála körül is. Már mindent tudunk az ezüstkalapácsról, a pápai gyűrűről, a titokban kinevezett bíboros rejtélyéről, a közvetítőkocsik erdejéről a Vatikánban, a római közlekedési káoszról, a többmilliós zarándoktömegről, arról, hogy Károly és Camilla esküvőjét mennyiben érinti a temetés, hogy Kínában cenzúrázzák  a híreket az ottani keresztények elől, meg hogy álhír-e a világellenség főfőterrorista részvétele a temetésen.... és így vég nélkül, minden elképzelhető hetet-havat összehordanak, amit csak hozzá tudnak kapcsolni a témához. Ebben az információáradatban ember legyen a talpán, aki minden hatástól függetlenítve magát képes átgondolni: neki mit jelentett ez az ember, mire emlékszik, mennyire értékeli, milyen egyéniségnek ismerte meg és mire fog emlékezni majd, ha később, amikor majd már a mai nap is történelemnek számít, leírva látja azt, hogy II. János Pál.
Közben pedig Karol Wojtyla immár megszabadulva minden földi szenvedéstől, messziről (vagy nagyon is közelről?) néz a világra és csóválja a fejét: erre tanítottalak benneteket, gyerekeim?