Ez megint egy blogtárs bejegyzéséről jutott eszembe (link nincs, most már észnél vagyok!), hogy a családban beszélgetnek-e eleget a gyerekekkel?
Volt nemrég egy néhány éves szakasz az életemben, amikor kisiskolásokat tanítottam hittanra. Külön kértem a csoportbeosztás alkalmával, hogy kicsiket taníthassak, így aztán lett két csoportom, az egyikben elsősök és másodikosok voltak, a másikban harmadikosok. Minden óra előtt már a gyülekezés is úgy zajlott, hogy sokan kabátban-sapkában egyenesen a tanári asztalhoz jöttek köszönni, valamit kérdezni, vagy csak néhány mosolygós-bámészkodós pillantást váltani, néhányan beültek a padokba, onnan figyeltek. Az egyik elmesélte, hogy a nagypapája kórházba került az este, a másik a legutóbbi iskolai eseményeket sorolta, a harmadik megmutatta a frissen beszerzett nagyon fontos játékot, a negyedik elújságolta, hogy kistestvére lesz és így tovább, egyre többen vettek körül és mondták, mondták megállás nélkül mindazt, ami foglalkoztatta őket. Már az első találkozásunkkor, amikor még idegen voltam számukra, akkor láttak először - már akkor is így kezdődött az óra, én pedig azonnal láttam, hogy ezeknek a gyerekeknek mi hiányzik a legjobban: nincs kivel beszélgetniük! Rendszerint elbeszélgettük az óra első 5-10 percét is, végül úgy kellett nagy nehezen helyreterelnem őket, hogy elkezdhessük a munkát. Egy ilyen alkalommal mondta nagy sóhaj kíséretében az első sorban ülő másodikos Dani:  "...de kár, olyan jót beszélgettünk!"
Ennek már vagy hat-hét éve, azóta még jobban felgyorsult a világ, még nagyobb terheket kell vállalni a megélhetésért, el tudom képzelni, hogy ma még kevesebb idő jut beszélgetésre a családban. És azóta megsokszorozódott a gyerekekre zúduló információmennyiség is, amiben eligazításra lenne szükségük. Jut-e rá idő? Tisztelet annak a családnak, ahol jut.