Ez óriási: tegnap este még úgy gondoltam, abbahagyom az egészet, kezdtem megérteni Mikulás/Utazó lelkiállapotát, amikor nyűgösködött és harakirizett, el is szántam magam, azért hagyva egy kis visszautat, vagyis hogy letörölni nem akartam, hátha mégis meggondolom. Aztán most itt vagyok és úgy néz ki, nem bírom én eztet abbahagyni, keziccsókolom, mégse. Olvasok itt-ott, írogatok ide-oda üzenőkbe, aztán egyszercsak megint gondolataim támadnak - hogyhogy nem tudok leszokni erről a haszontalanságról, hogy gondolkodás, nem is tudom - szóval, hagyjuk a rinyálást a francba, ha van gondolatom, írok, ha nincs, nem írok, úgy, mint eddig, pussz mindenkinek!
Aki pedig velem együtt mélyponton van - úgy látom, ahogy körbetekingélek, vagyunk így egy páran, édes barátocskáim - az majd, velem együtt, túllendül. Még sose vót úgy, hogy sehogyse lett vóna, mondta ilyenkor a nagymamám.

(Ráadásul mindezt egy idegen gépnél művelem, mert a mi szobánkat festik, így aztán nem győzöm törölgetni lefele a böngészőből az előzményeket, meg mindenféle óvintézkedéseket teszek, nehogy nyoma (nyomom) maradjon, merre kattintgatok.)