Ők azok a családunkból, akiket még én is ismertem, akik már az én életemben távoztak az élők sorából. Ahogy telnek az évek, a sor egyre hosszabb.
nov02a.jpg

De amíg anyai nagymamám élt, addig nálunk ez a nap nem csak a szomorú emlékezés napja volt, hanem ajándékozás és köszöntés is, mivel nagymamámnak ekkor volt a születésnapja. Nem volt rossz ómen számára ez a dátum, hiszen végül kilencven évet élt.
Nem laktunk egy lakásban, de nekem mégis az az alapélményem róla, hogy mindig együtt voltunk. Közel, két-három utcányira lakott tőlünk, mindig sietősen közlekedett a két ház között, napközben átszaladt, hogy ebédet főzzön vagy melegítsen nekem és várjon haza az iskolából, aztán ottmaradt egész délután, míg anyu vagy apu hazaért, hogy ne legyek egyedül. Addig elmosogatott, leült mellém rajzolni, megnézte a füzetemet ("... na, kaptál ötöst Gizi nénitől, Cicukám? ..."), közben lekvárt főzött vagy kisütötte a zsírt ("... szép zsírszalonnát kaptam a hentesnél, Cicukám ..."), esetleg bevont valami tennivalóba ("... gyere, Cicukám, elmegyünk tejért ..."), és közben nagyon jókat lehetett beszélgetni, dudorászni, hallgatni a történeteket a vasútról, a szekszárdi iskolai önképzőkörről, a falusi színielőadásokról.
Aztán később, amikor már felnőttem, akkor is ugyanígy jött-ment a két ház között. Ha előbb haza kellett mennie, mint mi megjöttünk volna, cédulát hagyott a konyhában: mi történt, miről kell tudnunk, jön-e még vissza, vagy majd csak holnap. Egy receptkönyvben ma is őrzök egy ilyen elsárgult, ceruzás betűkkel írt cetlit: "Haza mentem, majd jövök - Nagymi". Ha néha a kezembe kerül ez a papírdarab, minden alkalommal felrémlik bennem ugyanaz az érzés, csak egy villanás: hát persze, majd jön. Mint mindig.

nagymival.jpg    Ezen a képen is együtt vagyunk, a kertben guggolunk, mint jó pajtások.