A sok ifjú és bohó kolléga! Szeretnek havat lapátolni!
Egyébként zsengébb koromban én is szerettem. A tél volt a kedvenc évszakom. Amíg nagymamám élt, ilyen havas reggeleken rendszeresen hozzá is elgyalogoltam a hólapáttal a vállamon (hogy ne kelljen felébresztenem) és először nála toltam el a havat, majd visszamentem és otthon is eltakarítottam. Aztán rendbeszedtem magam és mentem dolgozni. Hozzá kell tennem, hogy ő is és mi is saroktelken laktunk, tehát bőven volt mit lapátolni. De nagyon élveztem: a tiszta levegőt, meg ahogy a nagy csendben több utcányira elhallatszott, ahogy valaki szintén kotorja a saját háza előtt, az egész hangulat annyira kellemes volt.
És nem volt semmi ijesztő a télben. Megesett, hogy hazafelé tartottam Szegedről és az utolsó két megállót már nem tudta megtenni a busz, mert a szemünk láttára potyogott le az ónos eső és fagyott meg minden pillanatok alatt. A buszvezető egy ideig próbálta megtartani a járművet, aztán leállította, kijött a fülkéjéből és széttárta a kezét, hogy elnézést, de képtelen továbbmenni. Kinyitotta az ajtókat, lemásztunk és elindultunk a tükörjégen. A teli sportszatyromat letettem a földre, időnként belerúgtam, hosszan csúszott előre, én meg mindig lódulva egyet, csúszkáltam utána, így értem végül haza és emlékszem, mennyire élveztem, micsoda jó buli volt.
Ahol ma lakom, a telek annyira keskeny, hogy röhejesen kicsi előtte a járdaszakasz, pillanatok alatt eltolom róla a havat, de már nem esik jól. Ha pedig meglátom, hogy fénylik előttem az út és rá kell lépnem, szinte halálfélelmem van. Mert ugye a lapáton súlya van a hónak, azt oldalra kell dobni, ezt meg nagyon nem szereti az ötös-hatos csigolya közti porckorongsérvem, aztán meg ha én netán elcsúszom, már nem tudom kacagva visszaegyensúlyozni magam, mert ugye az ízületeim enyhén szólva nem a régiek, szóval, úúúútálom a telet, sajnos.