Valamikor évekkel ezelőtt láttam egy riportot egy magyar származású, hosszú külföldi tartózkodás után akkoriban hazatért asszonnyal, aki azóta is különféle természetes gyógyító módszereket hirdet itt Magyarországon és más országokban is. Nagyon erősen megmaradt az emlékezetemben, amit akkor mesélt saját életéről: sikeres nő volt, jó anyagi körülmények között élt valahol Dél-Amerikában, de egyszer valamiféle magánéleti válság miatt összeroppant. A párja elhagyta, ettől teljesen értelmetlennek tűnt az élete, depresszióba süllyedt, reggelenként úgy ébredt, hogy nincs értelme felkelni, semmi értelme a napnak, semmi kedve sincs élni. Ez eltartott egy darabig, és akkor egyszercsak a szervezete azt mondta: nincs kedved élni? Nahát akkor majd teszek róla, hogy ne is kelljen élned - és mire észbekapott, kiderült, hogy áttétes melanómája van, ami a bőrrák legsúlyosabb válfaja.
Pesze happy end van, mert csodával határos módon kigyógyult a halálos betegségből diéta, természetes gyógymódok, miegymás segítségével, de itt most nem is ez a lényeg. Hanem hogy a psziché - a lélek - mit képes művelni a szómával - a testtel, így keletkeznek a pszichoszomatikus megbetegedések. Mindenki ismeri azt az egyszerű esetet, amikor az iskolás gyereket valami trauma éri a suliban, vagy valamitől nagyon tart (dolgozatírás, felelés) és másnap nem akar bemenni, mondván, hogy fáj a hasa. És nem hazudik, nem csak mondja, hanem valóban fáj, hogy úgy mondjam, pszichoszomatikusan fáj neki.
Amiért pedig ezt itten most észosztottam, az az, hogy mostanában mindent el kell követnem, hogy az én szómám nehogy úgy gondolja, hogy majd tesz róla, hogy a pszichémnek ne kelljen ennyire pocsékul éreznie magát ebben a földi világban. Máskülönben jól vagyok.
Ja, és hamarosan egyévesek leszünk, én meg a blog, úgyhogy már készítem elő az új dizájnt, hogy a szülinapra ne ezek a bogyók kandikáljanak ki a zöld lombok közül. Valami valahonnan biztosan fog kandikálni, de hogy mi, az még rejtély, hogy úgy mondjam, under construction.