| Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja Isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét. S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. |
És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett: Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. |
Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpendítem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. - Kedvesem, te ülj le mellém, Ülj itt addig szótlanul, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonul. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet. |
A mi Sándorunk hogy tudott ilyen idealizáltan tökéletes, idilli képet festeni erről az évszakról? Hogyhogy csak békés, festői képek jutottak eszébe az őszről? A tizenkilencedik században nem esett ősszel az eső? Csak "szelíd nap sugara", meg lágy nesz? Sehol egy országos eső, mocskos, sáros utak, beázott tető, csöpögő ereszek?
De még ne legyen idilli ősz se, ne még!
