Sose derül ki, hogy agyam melyik kicsinyke fiókjában őrződtek meg a képek és információk több évtizeden át ahhoz, hogy amikor ma felfedeztem ezt a szegedi kamerát, pár másodpercnyi gondolkodás után beugrott, hogy ez a most behavazott medence és kopár, téli környezet a Széchenyi téren lehet. Méghozzá a városháza előtt, nem messze a szebb évszakban rózsaszín virágözönben pompázó tulipánfától. A kamera nem valami szerencsés elhelyezésű, ahhoz túl magasan van (nyilván a városháza valamelyik fenti ablakában), hogy jól lehessen látni a tér forgalmát, a sétálókat, a padokon ücsörgőket, és most télen különösen színtelen, kietlen képet mutat. De ha nyáron néznénk és kicsit közelebb mehetnénk, akkor jól látnánk, mi az a két figura a mesterséges tavacskába építve: ezek kérem szépen, az áldáshozó és a romboló Tisza jelképes alakjai. Igaz, hogy állítólag eredetileg nem ide, hanem Tihanyba szánták, és akkor még a csendes és a háborgó Balatont ábrázolták a szobrászművész szándéka szerint, de végül mégis Szegeden helyezték el őket a várost több ízben is sújtó árvizek mementójaként.
Amikor Szegeden laktam, sokszor rohantunk keresztül a Széchenyi téren. Intéztük dolgainkat a főpostán, vagy villamoshoz igyekeztünk, moziba mentünk. A tér Kárász utcához képest túlsó végén például remek kis tejbüfé volt, ahol három forint harmincért nagyon jó túróscsuszát lehetett kapni, igazi menedék volt az ínséges menzai koszt pótlására. Egyszer pedig egy tanárom, aki nagyon begorombult rám valami félbehagyott szemináriumi dolgozat miatt, félig tréfásan azzal fenyegetett meg, hogy "majd valamikor egyszer, amikor maga az unokáit sétáltatja a Széchenyi téri platánok alatt, én meg rozoga öregember leszek és ott ülök egy padon, én akkor is emlékezni fogok magára, hogy maga volt a makacs T. Ági!"
Mert a Széchenyi tér mindig fogalom volt.


                                                                                           (nyáron ilyen)