Találkozás egy régi szerelemmel
Nem tudni mért, de mindig megható
Idővel mindent másképp lát az ember
De az, hogy szép volt, nem vitatható

Hiába nézem ellenséges szemmel
A változást, mi rajta látható
Az ember áll, és megszólalni nem mer
Van szerelem, mely nem gyógyítható

Jöjj, néhány órás napsütés
Még kell, hogy egyszer együtt járjunk
Még vár a nagy beszélgetés
Tán kiderül végre, mi volt a hiba minálunk
Jöjj, néhány órás napsütés
Sok régi témát megtalálunk
S a búcsú újra oly nehéz
Mint ahányszor idáig váltunk

Találkozás egy régi szerelemmel
Rossz randevú, de megbocsátható
Egy torz mosollyal búcsút int az ember
Miközben érzi: sírni volna jó

Nem igaz, nem volt megható, valamint úgy látszik, ez a gyógyíthatóak kategóriájába tartozott, mert meg se dobbant a szívem, sehol semmi kalimpálás, szorítás a gyomortájékon, zavart heherészés, semmi, csak a száraz valóság. Jelentem: RégiSzerelem pocakot eresztett, kopaszodik, de én ezt nem ellenségesen figyeltem, csak megállapítottam a tényeket. És dehogy kell az a nagy beszélgetés, abból  is volt bőven annak idején. Hogy mi volt a hiba, az is régesrég kiderült, meg aztán ma már kit érdekel? A torz mosoly - na, ez igaz, nemigen tudtunk mit kezdeni a helyzettel.  De sírni? Azt azért nem. Csak bele ne gondoljak, mi mindenre képes voltam, mit megtettem, felrúgtam érte annak idején és milyen halálosan őszintén éreztem, hogy csak ő, senki más, meghalok, ha már nem ... Sic transit gloria mundi - ahogy már a rómaiak is rájöttek, és milyen igazuk volt!