Nézem a tévét, mert leroskadtam és várom, hogy legalább a híradót megnézzem, mielőtt belelendülök a ki tudja, hányadik műszakba. Szóval, bámulom a csodaládát és megint megjelenik az a dagi kislány, amint egyenként szopogatja lefele a makaróniról a bolognai húsos mártást. Borzalom! A reklámgyártók ezt tanulják a reklámgyártóképzőben? Hogy így kell valamihez gusztust csinálni? És még az a kisebbik rossz benne, hogy nekem, meg a jobb érzésű nézőnek felfordul tőle a gyomra. Mert én már X-évesen nem fogom utánozni, de egy gyerek mit lát? Azt, hogy egy társa ott a filmen tökjó heccet csinál, nosza, ő is kedvet kap hozzá, aztán legközelebb a szívbajt hozza az anyjára. Mert a gyerek már csak ilyen, hiszen mostanában alakul a személyisége, minden alakítja, amit maga körül lát, és amíg gyerek, addig igenis nem tudja megkülönböztetni az ilyen idiótaságot a normálistól. Van fogalmuk a reklámszakembereknek, mi mindent képes megjegyezni egy gyerek? Sokszor olyasmit is, amit mi észre se vettünk, amikor kimondtuk, de ő lefényképezte, elmentette a kis merevlemezére ott belül, és az mind hatni fog rá! Hát még egy mozgó kép, színesben, közeliben, bele a képébe! És akkor azt még végig se akarom gondolni, miféle lelke van a dagi kislány szülőanyjának/apjának, akik képesek voltak jó pénzért odaültetni a gyereküket ehhez a gusztustalansághoz.


(Ez egy plakátkiállításról való. Nincs igaza?)