Budafokon-Budatétényben jártam délelőtt. Nem olyan régen szűk három évig laktam ott, nem szerettem, elsősorban praktikus okokból: messze volt a buszvégállomás a háztól, minden utca meredek volt, valamint a kutyák jellemzően az egész utcát a saját felségterületüknek érezték, ennek megfelelően védték is, ameddig elláttak. Utáltam reggel elindulni és utáltam este leszállni a buszvégállomáson tudván, hogy még előttem a hosszú, meredek hazafelé vezető út, ettől aztán úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsétlenebbje. Ráadásul körül voltam véve vadidegen emberekkel, akik nemrég építették több tízmilliós házukat, köréje erődítményszerű, átláthatatlan kerítést emeltek és ott láttam először a szemeteskuka számára alkotott különálló házacskákat a házzal azonos színűre vakolva, cseréptetővel ellátva. És persze mindenki bezárkózott a birodalmába valós és átvitt értelemben egyaránt, ha összeestem volna útközben, órákig nem vett volna észre senki. Gyűlöltem az egészet mindenestül. Most meg, mióta csak néha járok arra, olyan nosztalgiám van, hogy ihaj! Figyelem a változásokat, ellágyulva fedezek föl régi helyeket, legszívesebben becsöngetnék az ismerősökhöz (mert azért persze lettek ismerőseim), ki nem hagynám, hogy bevásároljak a kis boltban, ahol azelőtt szoktam és mindig arra gondolok, hogy tulajdonképpen nem is volt ott olyan rossz - pedig rossz volt. Namármost: ez vagy a sokat emlegetett megszépítő-messzeség-effektus, vagy a jelenlegi helyzetemhez való viszonyítás teszi. Talán inkább az utóbbi, mert ahol most vagyok - na, azt aztán soha nem fogom visszasírni, ha egyszer sikerül megszabadulnom innen. Mi mindentől függ, hogy mi iránt lesz lokálpatrióta az ember gyereke! Nincs is bonyolultabb állat, mint az ember.


Ez a budafoki városháza. Épült 1928-29-ben Bathó Lajos  helybéli építész és festő tervei alapján Reiber Lőrinc kivitelezésében. Egy kis erdélyi építészeti hatás, meg egy kis szecesszió.


Ugyanaz közelebbről, hogy a részletek jobban látsszanak.


Ez is Budafok: a Savoyai Jenő tér a Szent Lipót templommal