Vannak még ma is, akiket a vasút el tud varázsolni. Amikor délutánonként hazaér a vonat és leszállunk az állomáson, újabban minden alkalommal egy család kászálódik le a mozdonyról, közeli szomszédaink, fiatal házaspár két óvodáskorú gyerekkel. Jó barátjuk vagy tán rokonuk lehet a masiniszta, mert rendszeresen felveszi őket a vezetőfülkébe. Előbb az apuka ugrik le, ő a legsportosabb köztük, aztán fentről a mama leereszti a kisfiút, meg a kislányt, majd ő is leóvakodik a meredek létrafokokon. A két gyerek arcán üdvözült mosollyal ér földet, a vezető int nekik, beindítja a monstrumot, a kedvükért dudál egy fülrepesztőt, a kicsik pedig sűrű sziázások közepette addig integetnek, míg a vonat el nem tűnik a kanyarban. Lám, lám, a mozdony, ami már rég nem pöfög, a kéménye nem fúj szikraesőt és nem mondja azt, hogy csi-hu-hu-csi-hu-hu, a kezdő emberkéknek ugyanolyan varázslat, mint régen a gőzös volt, amit ők már legfeljebb csak a múzeumban láthatnak. Pedig a mozdonyt a vasutasok már nem is hívják rendes nevén, hanem azt mondják: gép. "A bé vágányon gép halad át, a vágány mellett tessék vigyázni!" - halljuk reggelenként a hangszóróból, és ezután nem valami szerelőkocsi vagy hajtány gurul el előttünk (vajon tudja valaki, mi az a hajtány...), hanem egy árván rohanó mozdony. Van is valami igazság az elnevezésben, mert ezek a több tonnás rozsdásodó óriások nem is hasonlítanak arra, amit jó száz évig mozdonynak neveztek, ezek már valóban csak lélektelen gépek.
Gyerekkoromban a vonat ablakán azért sem volt ajánlatos kihajolni, mert a szemünkbe azonnal korom került, a mozdony kéményéből csak úgy szállt hátrafelé a jellegzetes szagú kőszénfüst. Különösen a Délihez közeli alagútban csapódott be a korom az ablakokon, ha időben nem húzta fel valaki. Az alagút akkor még egyáltalán nem volt kivilágítva és a kocsikban sem kapcsolták fel a villanyt, a vonat teljes sötétségben zakatolt át azon a néhányszor tíz méteren, ami nekünk, gyerekeknek egyszerre volt félelmetes és jólesően izgalmas esemény. A tehervonatok utolsó kocsiján akkoriban még úgynevezett kocsikísérő ült vagy állt, ezt olyannyira megszoktam, hogy ma is, ha mellettem tehervonat halad el, önkéntelenül keresem a végében a kocsikísérőt. De nincs ott senki, csak az élettelen vas dübörög, csattog a síneken.

Ez még egy igazi mozdony!

  Ez pedig három igazi hajtány, rajtuk ül anyukám és a két öccse, mögöttük áll nagypapám és nagymamám (Dunavarsány, vasútállomás, 30-as évek)