Ma, Erzsébet-napon eszembe jutott egy régi-régi történet. Hatéves voltam, nagyon vártam már az iskolába menetelt, de az első napon mégis kis szorongással léptem az osztályterembe. Anyu elkísért, jött mögöttem, de akkoriban még nem volt szokás ez a nagy nyitottság, hogy a szülők bemennek a kis mókusokkal, pátyolgatják őket és rémülten figyelik, bírja-e szemefényük az első pillanatok gyűródését (pedig hol van az a későbbi megpróbáltatásoktól!), szóval tétován megálltam és mindjárt az ajtó melletti utolsó padsorból kikúszott egy tömzsi kislány, emlékszem, világoskék kardigán volt rajta az elején kis színes virághímzéssel, majd azt mondta: gyere, ülj ide mellém! Kiválasztott engem. Így lettünk barátnők Erzsivel, akit mindenki Picinek becézett, pedig később megnőtt ő is, annyira, hogy elbírta még azt a hatalmas tangóharmonikát is, amire a szülei taníttatták. Már kicsi korában jobban rajzolt mindegyikünknél, képzőművészeti gimibe került és bár én a helyi gimnáziumba jártam, a szoros kapcsolat végig megmaradt. Hétvégeken összejártunk, iskolai szünetekben együtt néztünk kiállításokat, ami neki kötelező volt, nekem meg szórakozás. Amikor leérettségiztünk és egyikünket se vették fel sehová, dolgoztunk és közben együtt jártunk varrótanfolyamra, meg egy kerületi képzőművészeti körbe rajzolni. Aztán én mégis egyetemre kerültem, ő meg férjhez ment és az évek folyamán született öt gyermeke. Ma már tíz unokája van. Picikém, Isten éltessen!

Ő az, a legfelső sorban balról a harmadik, a fehér masnival (az a langaléta mellette a copfokkal meg én vagyok)