A mai Vágó-játékban egy versenyzőről kiderült, hogy szabad idejében rádióamatőr. Istenem, régi szép idők!  Amikor gyerekkoromban ilyesmiről hallottam, olvastam, meg apám is nagy rádiórajongó volt, szóval, akkoriban úgy gondoltam, ha felnövök, én majd rádióamatőr leszek. Valahogy úgy képzeltem, az egy foglalkozás (akkor még nem volt ilyen profitorientált a világ, fel sem merült bennem, hogy abból meg lehet-e élni). Éjszakánként majd ülök egy sötét szobában a rádiókészülék előtt, fejemen a fülhallgató, csavargatom a gombokat és kapcsolatba lépek a világ másik végén éppen gombokat csavargató kollégával, elbeszélgetünk, aztán csavargatom tovább, megint bejön egy másik amatőr és így telik az élet. De érdekes lesz, gondoltam akkor.

Az affinitásom a technikához már korán jelentkezett, itt a bizonyíték:


Apám valami rossz rádiót próbált javítgatni, én meg odakúsztam, mert járni még nem tudtam és kitartóan ostromoltam, hogy aszongya: addide (állítólag a nem és az addide szavakban ki is merült az akkori szókincsem), Apu odaadta és szaladt a fényképezőgépért. Én meg belemerültem a drótok és rádiócsövek varázslatos világába, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Aztán később bölcsész lettem. Kár.