Ez az utolsó alig-két-hét egy merő rohanás és versenyfutás az idővel. Nesze neked, karácsonyi hangulat! Nem elég, hogy a munka is a szokásos évvégi őrületben zajlik, de egyebekben is úgy kell készülnöm, hogy mindenre gondoljak, mert huszonnegyedikétől január elejéig már nem akarok bemenni a városba. Mindent befizetni, elintézni, megvenni, megszervezni, hogy lehetőleg semmi se maradjon ki, ez nekem eléggé nehezemre esik. És akkor még arról nem szólva, hogy ki tudja, milyen idő lesz, milyen útviszonyok lesznek, hogyan tudok majd közlekedni - egyszóval, némi begyűjtés is szükségeltetik, hogy akkor se legyen gond, ha esetleg pár napig nem tudok kimozdulni. Egyébiránt pedig ettől a rohangálástól függetlenül is nyomasztó előérzeteim vannak, vagy inkább úgy mondom, nyomasztó bizonytalanságot érzek: mit hoz ez az ünnep? Mit hoz az új év? Nem akarok előregondolkodni, pedig nekem az létszükséglet, nem tudok csak a holnapnak élni, tudnom kell a lehetséges alternatívákat, hogy ne érhessen meglepetés. De most halvány fogalmam sincs a szóbajöhető variációkról, ami a közeli és távoli jövőt illeti. Ettől pedig nagyon, de nagyon rosszul érzem magam. Nincs perspektíva. Vajon miért? Mert nem lesz jövő?

Amikor tizenévesek voltunk, örökösen az élet nagy dolgait ragoztuk, álmodoztunk, elképzeltük és részletekbe menően kiszíneztük a saját jövőnket - pontosabban a többiek, ők álmodoztak, elképzeltek, színeztek, én meg mindig csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit, nem tudom elképzelni a jövőmet. Még mondtam is nekik, hogy biztos azért van ez, mert nem fogom megérni a felnőtt kort. Lehülyéztek és igazuk volt, mert most itt vagyok, nagyon is felnőttem, pedig akkor nem látszott lelki szemeim előtt semmi ebből. Úgyhogy talán most is tévedek és bár nem látszik belőle semmi, valahogy ezután is lesz majd.