Mindenki fedezékbe, mert megtaláltam egy doboz mélyén a régi emlékkönyvemet, úgyhogy akit irritál a téma (mert van ám ilyen köztünk), az nyugodtan navigáljon tovább!
Nem tudom, divat-e még ez a műfaj, de gyerekkoromban minden kislánynak előbb-utóbb lett emlékkönyve, egyeseknek egyszerű vászon- vagy papírkötésű könyvecske, másoknak valódi pici lakattal zárható domborított borítós műremek, aminek a többiek a csodájára jártak. Én keresztanyámtól kaptam karácsonyi ajándékként, barna-vajszínű kötése van, kicsi virágmotívummal a borítón, alatta a felirat: Emlékeim. Az első beírás apámé, saját költésű versikében foglalta össze az útravalót, amit a kilenc-tízéves kislányának szánt, benne volt mindaz, amit a legfontosabbnak tartott az egészséges lélekhez: a zene mint lételem, valamint a humorérzék megőrzése minden helyzetben.

Nevess tiszta szívvel,
Szeresd a muzsikát,
Ha ezt nem felejted,
Tiéd a boldogság.

Nagymamám ezt írta: Kisunokámnak szívből kívánok boldog életet.
Én voltam az egyetlen unokája, értem mindenre hajlandó volt, képes volt velem bemászni az udvar sarkában összetákolt sátorba, ahonnan oroszlánordítást utánozva riogattam a járókelőket, sőt még a meggyfára is feljött, amikor éppen fáramászós kedvem volt. Órákig tudott játszani velem, rajzoltuk végeláthatatlan sorban a királylányokat, mert akkor éppen az volt a mániám, énekelgette a lánykorában különféle népszínművekből megismert dalocskákat, bizonyos helyzetekben ma is ezek jutnak eszembe. Anyósviccek, anyóstémájú kabarétréfák akkor is voltak, de én már gyerekként is értetlenkedve hallgattam ezeket, mert az anyós-vő kapcsolatból én csak jót tapasztaltam. Bár nagymamám apámnak az anyósa volt, jobban respektálta apámat, mint a saját gyerekeit. Nem lakott velünk, hanem pár utcányira tőlünk, de ha valami gondja volt a lakásában bármivel, konfliktusa támadt valakivel, vagy hivatalos ügyben nem tudott eligazodni, megjelent nálunk és "Nándor hol van?" felkiáltással szabályosan becsörtetett a lakásba. Hiába próbáltuk megtudni tőle, mi a baj, velünk szóba se állt, csak azt hajtogatta, hogy "majd a Nándor, majd a Nándor!" És megállíthatatlanul nyomult befelé, egészen apámig, neki aztán részletesen elmondta búját-baját. Apám megnyugtatta és vagy felkerekedett megjavítani a konnektort, kapcsolót, kerítést, rácsot, kéményt, zárat, meg ki tudja még mit, vagy megfogalmazta helyette a szükséges kérvényt,  vagy pedig tanácsolt valami megoldást az egyéb jellegű gondokra. Így utólag felidézve roppant vicces jelenetek voltak ezek, de pontosan tükrözték a kettejük kapcsolatát.

Aztán itt vannak a tanárok bejegyzései. L. néni például csak most látom, mennyire nem tagadta meg magát, olyasmit írt be, ahogy ő maga is élt: végtelenül zárkózott, kedélytelen nő volt, könnyebben szidott, mint dícsért, pedig még kicsik voltunk, harmadikban és negyedikben tanított bennünket. nem véletlenül választotta ezt az Eötvös-idézetet:

"Minél jobban feltárjuk szívünket az emberek előtt, annál jobban sebezhető az meg."

És itt van N. néni bejegyzése:

Ne higyj mindent, amit hallasz,
Ne mondj mindent, amit tudsz,
S ne tégy mindent, amit tehetsz!  

Ma már nem tudom megállapítani, mi volt emögött, de valószínűleg az akkori idők veszélyeitől akart megóvni, mert nemigen hiszem, hogy engem ismert naivnak és fecsegősnek, épp az ellenkezője voltam - újdonsült ismerőseink kérdezgették is anyámékat: "ez a kislány mindig ilyen komoly?" egy frászt voltam komoly, de csak akkor beszéltem, ha kellett.

Ezt I. néni, a magyartanárunk írta:

Szenvednünk kell, hogy megismerjük az öröm igazi ízét.  

I. néni volt az, akit úgy hatodiktól nyolcadikig valami egészen szerelmetes rajongással szerettem, de ma már nem tudom rekonstruálni ennek az okát. Mindenesetre minden érdekelt, ami vele volt kapcsolatos, egészen belebetegedtem, amikor elment szülési szabadságra és több napra való témát adott az az esemény, amikor a fogorvosi rendelő udvarán váratlanul összetalálkoztam vele és pár szót beszéltünk. A szüleim nagyon rossz szemmel nézték ezt a nagy rajongást, különösen anyám, de én hajthatatlan voltam. Amikor megszületett I. néni kisfia, a barátnőmmel együtt meghívott bennünket babanézőbe egy vasárnap délután, emlékszem, otthon ebből is óriási cirkusz lett, de én keresztültörtem magam minden szülői ellenálláson és igenis elmentem, csodáltam a kisbabát, elolvadtam az élménytől, hogy ott lehetek náluk.
Aztán amikor már felnőtt koromban a kezembe került apám személyi anyaga (ő is a kerületünkben tanított), kiesett belőle három elsárgult gépelt papírlap, mindegyiken különböző időpontokban készült Jelentés volt K. I. aláírásával. Igen, I. néni volt az, fiatal, kezdő, de úgy látszik, politikailag nagyon is megbízható tanárnő korában. Kiküldték apámnak az óráit megnézni, elbeszélgetni vele a múltjáról (a Vajdaságból rekedt itt katonaként a háború végén mint jugoszláv állampolgár, igen veszélyes volt a népi demokráciára szegény apám...), a terveiről, a világnézetéről (mindenki tudta, hogy kántorként kezdte), és K. I. megállapította a jelentésében, hogy világnézetileg még fejlődnie kell, még nem eléggé tud elszakadni az idealista szemlélettől, valamint hogy az óráin nem elég erélyesen lép fel (hát nem, erélyes valóban nem volt, viszont szerették a gyerekek). Nem haragszom én I. nénire, viszont most már tudom, miért akartak anyámék távoltartani tőle. Ilyen világ volt akkoriban, "oly korban éltünk" ...