Már túl vagyok a ma esti mélyponton, most már csak jobb lehet. Még mindig az a legjobb, ha nagyon-nagyon régi karácsonyokra gondolok, amikor még ott volt mindenki, aki számított egy kisgyerek életében. Emlékképek: kemény papírmasé díszek, ragasztós csillámporral beszórva, amitől érdes, rücskös lett a felületük, élénken emlékszem egy kis házikóra, sokáig őrizgettem. Színes papírfüzér, ezt magunk készítettük, tán az iskolában tanultuk, hogyan kell egyformára vágni a papírcsíkokat és egymásba fűzve összeragasztgatni. Kicsi csíptetős gyertyatartók, melyekben a gyertyát csak apám gyújthatta meg, nekem nem engedték, csillagszóró, amitől kicsit féltem, pislogtam, amikor elkezdett szikrázni, de azért nem tudtam nem odanézni.
Nekem otthon a Jézuska hozta a karácsonyfát és az ajándékokat. Szenteste délutánján Nagymama általában elvitt szánkózni, már ha nem voltam éppen beteg, mert ez esetben másképp kellett megoldani a Jézuska jövetelét. Ilyenkor nagymamám kitalálta, hogy bújjunk el a kamrában, azalatt biztos megjön a Jézuska. És úgy is lett: kis ideig kellett csak a kamrában rostokolnunk, egyszercsak csengettyűszó hallatszott, ezután bementünk a szobába és lám, már ott állt a karácsonyfa, alatta az ajándékok. Emlékszem, egyik évben anyám, máig se tudom, hogyan, elcsente tőlem a kedvenc babámat és egy babaklinikán (volt ilyen műhely valahol a Keleti környékén) az én saját, nem sokkal azelőtt levágott copfjaimból csináltatott neki hajat, apám pedig ugyanakkor gyönyörű, finoman megmunkált, lakkozott rácsos ágyat barkácsolt hozzá, leereszthető oldallappal, pontosan úgy működött, mint az én rácsos ágyam. Azon a karácsonyon ott állt a fa alatt a kis ágy, benne a hajasbabává előlépett babámmal, ez volt az egyik legnagyobb meglepetés, amire emlékszem.
Már nem tudom, meddig hittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat és mikor nőttem ki ebből, de nem emlékszem, hogy nagy megrázkódtatás lett volna. Attól kezdve már hozzá tartozott a karácsonyváráshoz a saját kis meglepetés-ajándékok készítése, rejtegetése, a szorongás, hogy a megajándékozott hogyan fogadja majd és mindez nagyobb izgalommal töltött el, mint a várható saját ajándékok gondolata. Ahogy teltek az évek, egyre több eltávozott családtagról kellett megemlékeznünk szentestén, ezeket a pillanatokat nem szerettem, kínos volt látnom a szüleim meghatódását és nem is nagyon értettem, miért kell elrontani a felhőtlen ünneplés örömét.
Aztán lassan felnőttem és ma már szinte csak megemlékezéssel telik a szenteste. Már majdnem teljesen egyedül vagyok. Sőt, tulajdonképpen teljesen egyedül.