Mire vagyunk olyan nagyra magunkkal mi, emberek, hogy így az a nagy eszünk, úgy az a sok tudomány a fejünkben, meg mi majd aztán hú, de elintézzük, legyőzzük a természetet, keresztüllépünk a fizika meg a biológia törvényein, Istent játszunk, birkát, macskát, maholnap embert klónozunk, visszaragasztjuk a jégtáblákat a Déli-sarkhoz. És eközben egyszercsak odalent a mélyben összeütközik két lemez, két kontinens láthatatlan széle és egy pillanat alatt, huss! - Szumátra odébbcsusszan harminc méterrel. A világ hatodik legnagyobb szigete. Mint egy frizbi a Balaton vizén. Majd pedig emeletes ház nagyságú hullámok rohannak a partok felé kétszáz kilométeres sebességgel és a luxusszálló pénzes vendégei ugyanolyan halálfélelemmel menekülnek előlük, mint a halászfalu szegényei.
Akkor mekkorák is vagyunk mi, nagyokos emberek a világmindenséghez képest? Nézzünk fel az égre egy csillagfényes éjszakán és ha felfogjuk, hogy azok a ragyogó pontocskák, amiket most látunk, évmilliókkal ezelőtt volt fények - akkor, akkor talán megértjük.