Nem bírom nézni az emberi szenvedést, se filmen, se a valóságban, én vagyok az, aki elfordulok a villamoson ülve, ha baleseti helyszín mellett haladunk el, hogy még véletlenül se lássak semmit. Nem nézek oda, ha a híradóban éppen azt mutatják, hogyan vágják ki a tűzoltók az autóroncsban rekedt sérültet. Nem mennék oda semmilyen szerencsétlenség színhelyére nézelődni, mint azt a katasztrófaturisták teszik, és nem szoktam az interneten az előre jelzett "sokkoló képek", "megdöbbentő fotók" feliratra kattintani. De most képtelen vagyok nem nézni a délkelet-ázsiai katasztrófa képeit, az akkurátusan becsomagolt vagy letakart holttestek végeláthatatlan sorát, a fájdalomtól eltorzult arcú embereket, a szájmaszkos mentőcsapatokat, a rombadőlt vidékeket. Közben hallom, hogy már 115 ezernél is több áldozatról beszélnek. Két nappal ezelőtt, amikor 22 ezernél tartottak, azt hittem, csak afféle túlzás ez, valahogy megsaccolták, ugyan már, az lehetetlen, majd úgyis kiderül, hogy tévedtek. De most már kezdenek egészen pontos számokat hangoztatni és hozzáteszik, hogy ennyi meg ennyi embert már azonosítottak, azaz ott már nincs tévedés, azok az emberek már biztosan nem élnek.
Eközben pedig az is hallatszik, hogy szakemberek szerint az az első hatalmas földrengés kicsit még a Földet is megbillentette pályáján.  Nagyon világvége-érzést kelt bennem ez az egész, miközben arra gondolok, mi jön még? És ami már bekövetkezett, azt hogyan fogják kiheverni az emberek, milyen, hozzánk is elérő következményei lesznek? Ez az egy bolygónk van, hová menjünk?