Ilyen Malbun, amikor süt a Nap Liechtensteinben, például most, ebben a percben:

Emlékek ... Nekem '56 nem politikát jelent, hanem plasztikusan felidézhető emlékképeket, hangokat, érzéseket. Ahogy hazaküldtek bennünket aznap az iskolából, és ahogy anyámék a cseresznyefa alatt éppen főzték az üstben a szilvalekvárt. Szinte nyáriasan meleg október volt. Aztán a rádióból szólt az Egmont nyitány komoran, nyomasztóan, állandóan... Hamarosan hiánycikk lett a kenyér, ezért nálunk a kis közértben egy ember legfeljebb öt kiló lisztet kaphatott - na nem minden nap, csak egyetlen egy kivételes alkalommal -  én is beálltam az utcán a sorba és olyan büszkén cipeltem hazáig a zsákmányt, mintha én menteném meg az éhhaláltól a családot. Egyik éjszaka két órakor gyülekeztek az utcabeli férfiak, köztük apám is, és indultak gyalog Kőbányára, mert híre ment, hogy van ott egy pékség, ahol reggel lesz kenyér. Aztán jött november negyedike, a közeli aszfaltozott utat lánctalpas tankok szántották végig, apámék odatolták a nagyszoba ablaka elé a kétajtós szekrényt, mert ők már tudták, milyen az, ha lőnek az utcán... A város felől ágyúzás hallatszott. Felmerült az is, hogy lemegyünk a pincébe - mert ők azt is tudták, milyen az, ha bombáznak - a legnagyobb bőröndbe össze is készítettük a legszükségesebb ruhákat, nagymamám megnyugtatott, hogy ő még tud kenyeret sütni, ne féljek semmitől ... de a leköltözés végül elmaradt. November negyedike után, biztos, ami biztos, sietve levágtuk a két alig hízott disznót, akik mindketten Marci névre hallgattak - mert mi, nem tudom, miért, talán a vicc kedvéért minden évben minden hízót Marcinak hívtunk. Később a szomszéd Lugosiék titokban elköszöntek, megsúgva, hogy ők most elindulnak. El is mentek Amerikába a szülők a kisfiúval, a nagyobbik gyereket, a kislányt itthagyták a nagymamánál. Emlékek ... amint a barátnőmmel a Kossuth-címert rajzolgattuk a nagy asztalnál ülve, ahol azelőtt királylányokat meg tündéreket szoktunk rajzolni. És közben szóltak a rádióból az üzenetek azoktól, akik valameddig, ha csak egy ausztriai lágerig is, de kijutottak. Később megindultak külföldről a segélyszállítmányok. Nagymamám mint vasutasözvegy a MÁV-on keresztül kapott egy barna papírdobozt, a feliratára ma is emlékszem: Elmi Csomag, Az Ameriki Nep Ajandeka - szó szerint így, betűhíven. Konzervek, dobozos tejpor, levesporok voltak benne - ott láttam először angol szavakat: ham, meg soup -  és svájci tejcsoki, meg dán vaj. Aztán amikor már megint jártunk iskolába, oda is érkezett segélycsomag: mindenki egy mackóruhát kapott. Az enyém szép kék színű volt, belül finom bolyhos, a nyakánál, csuklónál és bokánál kék-fehér vékony csíkos passzéval. Emlékek, csak emlékek ...                                                                                                                                                                                                

Ej, de macerás dolog ez a blogolás! Először is, már maga az olvasgatás is gyorsan függővé teszi az embert. Mert ugye muszáj megnézni ma is, hogy Merlinetta milyen hangulatban van, hogy Sybillának még mindig tetszik-e a kollégium, ahová nemrég nagy elhatározással beköltözött, hogy a druszám tett-e fel új képet a kisfiáról, és hogy a Krisnás fiú írt-e valamit, mielőtt ma elutazott Indiába, meg még Annára is kíváncsi vagyok, aki a határon túl egy kis falusi iskolában tanít, és a Blogadmin lapjába is bele akarok nézni. Órákig lehetne olvasgatni, ha bírnám idővel. De az íráshoz is idő kellene, kigondolni, szerkeszteni, képet, linket egyeztetni - szóval, nem lehetne ezentúl 2-3 órát hozzáragasztani a 24-hez, kérem szépen? Valami kis naptárreform esetleg...? Mert másképp nem fog ez nekem menni, azt már látom.

Azért az megdöbbentő, hogy egy húsz év körüli  fiatalnak semmit se mond Kiss Manyi, Váradi Hédi és Domján Edit neve. Ma a Vágó vetélkedőjében egy főiskolás lány, miközben a feltett kérdésen gondolkodott, azt mondta: "mind a hármukról hallottam már". De percekig törte a fejét, hogy nem voltak-e ők mégis inkább bábművészek (mert valami ilyesmiről szólt a kérdés), szóval tényleg épp csak hallhatott róluk, mert valódi ismerete egyikükről sem volt. Elgondolkodtatott ez a jelenség, de nem hiszem, hogy a lányt kellene elmarasztalnom. Inkább sajnálom, mert visszahozhatatlanul lemaradt valamiről. De még szomorúbb az eset általános jelentése: ma már nem számít Kiss Manyi, Váradi Hédi, Domján Edit és a többiek. Nem képviselnek értéket, ez biztos, hiszen máris itt a szemünk előtt nő fel az a nemzedék, amelyik nem is hall róluk. A semmiből előbújt, mesterségesen kreált sztárokról annál inkább. Hát hiába, ami érték, az érték ...

Reggel az abc-ben, miután beledobáltam a kocsiba azt a pár dolgot, ami a mai túléléshez kell, beálltam a pénztárhoz. Egy sorstárs volt előttem, kiraktam a szalagra az "árucikkeket" és vártam. Eközben a mellettünk levő pénztárba beállt egy dolgozó és elkiáltotta magát: "Ide is lehet jönni!" - erre én mit csinálok? Megfordulok a kocsival - ami nem volt könnyű azon a szűk helyen - és odamanőverezek a másik pénztárhoz. Az üres kocsival, miközben a szalagon otthagytam a cuccaimat!  No comment ...
Mit tanácsol ilyen esetekre az agykontroll? Töröld, töröld, töröld...

Ennek a kollégának (Editnek hívják) nagyon tetszik a blogja, de még jobban azok a lapjai, ahova el lehet jutni a blogjáról. Egészen belemerültem, jólesett.

Hurrá, sikerült! Megjáváztam a képeket a bal felső sarokban és láss csodát, működik! Lehet, hogy ez másnak nem nagy szám, de nekem, aki amolyan hályogkovács módján tanulom ki lassan a trükköket, nagyon jó érzés. Ezért nem használok html-szerkesztőt sem, mert akkor hol marad az élvezet, a kísérletezés gyönyörűsége? Az benne a lényeg! Ha elgondolom, hogy hat évvel ezelőtt azt se tudtam, mit kell az egérrel csinálni, hogy odamenjen, ahova akarom, a html-re pedig azt mondtam, hogy na ezt már nem, hogy kódokat böngésszek,  azt én soha ... Aztán két-három hét múlva már a weben volt az első honlapom (saját html-lel), ha kezdetleges formában is, de az enyém. Azóta pedig már a programozáson kívül szinte mindenbe belekóstoltam, beleértve a teljes gép összeszerelését is, mert tavaly kimúlt a tápegység, tönkrevágta a merevlemezt és kénytelen voltam házat cserélni. Akkor tényleg büszke voltam magamra. Meg most is. Szóval, ennyi volt az önfényezés, csak így tovább, Bikfic!