Emlékek ... Nekem '56 nem politikát jelent, hanem plasztikusan felidézhető emlékképeket, hangokat, érzéseket. Ahogy hazaküldtek bennünket aznap az iskolából, és ahogy anyámék a cseresznyefa alatt éppen főzték az üstben a szilvalekvárt. Szinte nyáriasan meleg október volt. Aztán a rádióból szólt az Egmont nyitány komoran, nyomasztóan, állandóan... Hamarosan hiánycikk lett a kenyér, ezért nálunk a kis közértben egy ember legfeljebb öt kiló lisztet kaphatott - na nem minden nap, csak egyetlen egy kivételes alkalommal -  én is beálltam az utcán a sorba és olyan büszkén cipeltem hazáig a zsákmányt, mintha én menteném meg az éhhaláltól a családot. Egyik éjszaka két órakor gyülekeztek az utcabeli férfiak, köztük apám is, és indultak gyalog Kőbányára, mert híre ment, hogy van ott egy pékség, ahol reggel lesz kenyér. Aztán jött november negyedike, a közeli aszfaltozott utat lánctalpas tankok szántották végig, apámék odatolták a nagyszoba ablaka elé a kétajtós szekrényt, mert ők már tudták, milyen az, ha lőnek az utcán... A város felől ágyúzás hallatszott. Felmerült az is, hogy lemegyünk a pincébe - mert ők azt is tudták, milyen az, ha bombáznak - a legnagyobb bőröndbe össze is készítettük a legszükségesebb ruhákat, nagymamám megnyugtatott, hogy ő még tud kenyeret sütni, ne féljek semmitől ... de a leköltözés végül elmaradt. November negyedike után, biztos, ami biztos, sietve levágtuk a két alig hízott disznót, akik mindketten Marci névre hallgattak - mert mi, nem tudom, miért, talán a vicc kedvéért minden évben minden hízót Marcinak hívtunk. Később a szomszéd Lugosiék titokban elköszöntek, megsúgva, hogy ők most elindulnak. El is mentek Amerikába a szülők a kisfiúval, a nagyobbik gyereket, a kislányt itthagyták a nagymamánál. Emlékek ... amint a barátnőmmel a Kossuth-címert rajzolgattuk a nagy asztalnál ülve, ahol azelőtt királylányokat meg tündéreket szoktunk rajzolni. És közben szóltak a rádióból az üzenetek azoktól, akik valameddig, ha csak egy ausztriai lágerig is, de kijutottak. Később megindultak külföldről a segélyszállítmányok. Nagymamám mint vasutasözvegy a MÁV-on keresztül kapott egy barna papírdobozt, a feliratára ma is emlékszem: Elmi Csomag, Az Ameriki Nep Ajandeka - szó szerint így, betűhíven. Konzervek, dobozos tejpor, levesporok voltak benne - ott láttam először angol szavakat: ham, meg soup -  és svájci tejcsoki, meg dán vaj. Aztán amikor már megint jártunk iskolába, oda is érkezett segélycsomag: mindenki egy mackóruhát kapott. Az enyém szép kék színű volt, belül finom bolyhos, a nyakánál, csuklónál és bokánál kék-fehér vékony csíkos passzéval. Emlékek, csak emlékek ...