A visszajelzéseken felbátorodva nem bírom megállni, hogy ide ne tegyek néhány emlékkönyvi bejegyzést az
akkori osztálytársaimtól is, ne csak a felnőttekkel foglalkozzunk!
Ezeken már tényleg jókat lehet nevetni.
Nem akar az ökörcsorda legelni, én sem foglak téged soha elfelejteni.
És ha megnézed ezt a búslakodó képet, gondolataidban idézz fel majd engemet:
örök szeretettel H. Erzsike
(a rajzon két jól megrajzolt szarvasmarha közt egy görnyedt juhász ül ostorral az ölében)
Malac farkán ül egy légy,
Azt kívánom, boldog légy. - Jutkától (és persze odarajzolt egy malacot, kunkori farkán a léggyel)
Kívánom, hogy a tükör, melyben eddig oly tisztán láttál, soha el ne homályosodjék. - T. Hilda
Higgy! Remélj! Szeress!
Higgy, de vigyázz, hogy kinek!
Remélj, de vigyázz, hogy mit!
Szeress, de vigyázz, hogy kit! - Anikó
Tudod, mi a virág?
A földnek jósága.
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága. - K. Bori
Kifli vége hegyes,
Legyél hozzám kegyes,
Savanyú a cékla,
Gondolj reám néha. - Szeretettel jegyzé Cs. Matild
Ha e sorok útján jutnék csak eszedbe,
Tépd ki ezt a lapot, s felejts el örökre. padtársad Erzsi
Mit írjak? Csak ennyit:
Légy boldog mindig! - F. Éva
Légy napsugár, mely fényt és meleget áraszt,
Bár pocsolyán is áthalad, mégis mindig tiszta marad. - F. Ilu
Sohase felejtsd el, hogy akkor is ragyognak csillagok, amikor a felhők eltakarják őket. - H. Kati
exbikfic
Mindenki fedezékbe, mert megtaláltam egy doboz mélyén a régi emlékkönyvemet, úgyhogy akit irritál a téma (mert van ám ilyen köztünk), az nyugodtan navigáljon tovább!
Nem tudom, divat-e még ez a műfaj, de gyerekkoromban minden kislánynak előbb-utóbb lett emlékkönyve, egyeseknek egyszerű vászon- vagy papírkötésű könyvecske, másoknak valódi pici lakattal zárható domborított borítós műremek, aminek a többiek a csodájára jártak. Én keresztanyámtól kaptam karácsonyi ajándékként, barna-vajszínű kötése van, kicsi virágmotívummal a borítón, alatta a felirat: Emlékeim. Az első beírás apámé, saját költésű versikében foglalta össze az útravalót, amit a kilenc-tízéves kislányának szánt, benne volt mindaz, amit a legfontosabbnak tartott az egészséges lélekhez: a zene mint lételem, valamint a humorérzék megőrzése minden helyzetben.
Nevess tiszta szívvel,
Szeresd a muzsikát,
Ha ezt nem felejted,
Tiéd a boldogság.
Nagymamám ezt írta: Kisunokámnak szívből kívánok boldog életet.
Én voltam az egyetlen unokája, értem mindenre hajlandó volt, képes volt velem bemászni az udvar sarkában összetákolt sátorba, ahonnan oroszlánordítást utánozva riogattam a járókelőket, sőt még a meggyfára is feljött, amikor éppen fáramászós kedvem volt. Órákig tudott játszani velem, rajzoltuk végeláthatatlan sorban a királylányokat, mert akkor éppen az volt a mániám, énekelgette a lánykorában különféle népszínművekből megismert dalocskákat, bizonyos helyzetekben ma is ezek jutnak eszembe. Anyósviccek, anyóstémájú kabarétréfák akkor is voltak, de én már gyerekként is értetlenkedve hallgattam ezeket, mert az anyós-vő kapcsolatból én csak jót tapasztaltam. Bár nagymamám apámnak az anyósa volt, jobban respektálta apámat, mint a saját gyerekeit. Nem lakott velünk, hanem pár utcányira tőlünk, de ha valami gondja volt a lakásában bármivel, konfliktusa támadt valakivel, vagy hivatalos ügyben nem tudott eligazodni, megjelent nálunk és "Nándor hol van?" felkiáltással szabályosan becsörtetett a lakásba. Hiába próbáltuk megtudni tőle, mi a baj, velünk szóba se állt, csak azt hajtogatta, hogy "majd a Nándor, majd a Nándor!" És megállíthatatlanul nyomult befelé, egészen apámig, neki aztán részletesen elmondta búját-baját. Apám megnyugtatta és vagy felkerekedett megjavítani a konnektort, kapcsolót, kerítést, rácsot, kéményt, zárat, meg ki tudja még mit, vagy megfogalmazta helyette a szükséges kérvényt, vagy pedig tanácsolt valami megoldást az egyéb jellegű gondokra. Így utólag felidézve roppant vicces jelenetek voltak ezek, de pontosan tükrözték a kettejük kapcsolatát.
Aztán itt vannak a tanárok bejegyzései. L. néni például csak most látom, mennyire nem tagadta meg magát, olyasmit írt be, ahogy ő maga is élt: végtelenül zárkózott, kedélytelen nő volt, könnyebben szidott, mint dícsért, pedig még kicsik voltunk, harmadikban és negyedikben tanított bennünket. nem véletlenül választotta ezt az Eötvös-idézetet:
"Minél jobban feltárjuk szívünket az emberek előtt, annál jobban sebezhető az meg."
És itt van N. néni bejegyzése:
Ne higyj mindent, amit hallasz,
Ne mondj mindent, amit tudsz,
S ne tégy mindent, amit tehetsz!
Ma már nem tudom megállapítani, mi volt emögött, de valószínűleg az akkori idők veszélyeitől akart megóvni, mert nemigen hiszem, hogy engem ismert naivnak és fecsegősnek, épp az ellenkezője voltam - újdonsült ismerőseink kérdezgették is anyámékat: "ez a kislány mindig ilyen komoly?" egy frászt voltam komoly, de csak akkor beszéltem, ha kellett.
Ezt I. néni, a magyartanárunk írta:
Szenvednünk kell, hogy megismerjük az öröm igazi ízét.
I. néni volt az, akit úgy hatodiktól nyolcadikig valami egészen szerelmetes rajongással szerettem, de ma már nem tudom rekonstruálni ennek az okát. Mindenesetre minden érdekelt, ami vele volt kapcsolatos, egészen belebetegedtem, amikor elment szülési szabadságra és több napra való témát adott az az esemény, amikor a fogorvosi rendelő udvarán váratlanul összetalálkoztam vele és pár szót beszéltünk. A szüleim nagyon rossz szemmel nézték ezt a nagy rajongást, különösen anyám, de én hajthatatlan voltam. Amikor megszületett I. néni kisfia, a barátnőmmel együtt meghívott bennünket babanézőbe egy vasárnap délután, emlékszem, otthon ebből is óriási cirkusz lett, de én keresztültörtem magam minden szülői ellenálláson és igenis elmentem, csodáltam a kisbabát, elolvadtam az élménytől, hogy ott lehetek náluk.
Aztán amikor már felnőtt koromban a kezembe került apám személyi anyaga (ő is a kerületünkben tanított), kiesett belőle három elsárgult gépelt papírlap, mindegyiken különböző időpontokban készült Jelentés volt K. I. aláírásával. Igen, I. néni volt az, fiatal, kezdő, de úgy látszik, politikailag nagyon is megbízható tanárnő korában. Kiküldték apámnak az óráit megnézni, elbeszélgetni vele a múltjáról (a Vajdaságból rekedt itt katonaként a háború végén mint jugoszláv állampolgár, igen veszélyes volt a népi demokráciára szegény apám...), a terveiről, a világnézetéről (mindenki tudta, hogy kántorként kezdte), és K. I. megállapította a jelentésében, hogy világnézetileg még fejlődnie kell, még nem eléggé tud elszakadni az idealista szemlélettől, valamint hogy az óráin nem elég erélyesen lép fel (hát nem, erélyes valóban nem volt, viszont szerették a gyerekek). Nem haragszom én I. nénire, viszont most már tudom, miért akartak anyámék távoltartani tőle. Ilyen világ volt akkoriban, "oly korban éltünk" ...
Eljött a negyedik vasárnap. Ez azért nem igazság, hogy Liechtensteinben ilyen szép idő van, mialatt itt jégpálya minden, még a kapuig is csak a füvön tudtam kióvatoskodni, a postaládát meg alig bírtam kinyitni a ráfagyott jégcsapoktól. Még szerencse, hogy időben feltankoltam némi élelemtartalékot, úgyhogy éhen nem veszünk. De azért múljon el minél előbb ez az ocsmány ónos eső, aminél nincs rondább dolog a mérsékeltövi éghajlaton (csak az orkánerejű szél, meg a másfél méteres hó, meg a 38 fokos hőség, meg a mínusz húsz fokos hideg, és így tovább...). Ahogy Füles mondaná: nyafff! |
 Az jó, hogy ez nem komoly, csak kísérlet, egy egyetemista anyaggyűjtésének része valami vizsgamunkához. Az viszont nem jó, hogy többszáz érdeklődő hívta fel, akiket komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy megrendelik a szolgáltatást. Koncz Zsuzsa régi-régi éneke jut eszembe - Ez az a ház, ahol semmi se változik, / Ez az a ház, ahol áll az idő - meg két jelenség a múltból: amikor a Rabszolgasors c. sorozat ment a tévében, sokan gyűjtést szerveztek a rabszolgalány, Isaura felszabadítására. Aztán a nyocvanas évek végén az akkor még csehszlovák filmesek bemutattak egy kisfilmet az olajfalóról - fél Európa elhitte, hogy létezik ilyen állat, pedig csak trükk volt az egész. Ez butaság, vagy micsoda? Vagy azt jelzi, hogy az emberek már semmin se csodálkoznak? Vagy egyeseknek nagy jódolgukban már csak az hiányzik az életükből, hogy a saját nappalijukban élhessék át a ... mit is? |
Ezen a héten még nem volt egy reggel sem, amikor normálisan közlekedtem volna. Hétfőn Budaörsig álltunk a hideg peronon, de úgy ám, mint a szardíniásdobozban a halak. Kedden épp ezért kipróbáltam a félórával korábbi vonatot, ami nagyon jó lett volna, mert tőlünk indul, ennek megfelelően nálunk még üres, ám majdnem 20 percet késett (ez igen, a MÁV-nak ez is sikerül: párszáz méteres úton összehozni ennyi késést!). Ma, szerdán jött a vonat, kis szerencsével ülőhelyet is kaptam, aztán Kelenföldön majdnem félórát álltunk, utána pedig Kelenföld és a Déli közt vesztegeltünk a nyílt pályán, végül összesen kb. 50 perces késéssel értünk be. Mi van a vasúttal, nem tudja valaki? Hétfőtől változott a menetrend, azóta nem tud magához térni, vagy mi???
Ez az utolsó alig-két-hét egy merő rohanás és versenyfutás az idővel. Nesze neked, karácsonyi hangulat! Nem elég, hogy a munka is a szokásos évvégi őrületben zajlik, de egyebekben is úgy kell készülnöm, hogy mindenre gondoljak, mert huszonnegyedikétől január elejéig már nem akarok bemenni a városba. Mindent befizetni, elintézni, megvenni, megszervezni, hogy lehetőleg semmi se maradjon ki, ez nekem eléggé nehezemre esik. És akkor még arról nem szólva, hogy ki tudja, milyen idő lesz, milyen útviszonyok lesznek, hogyan tudok majd közlekedni - egyszóval, némi begyűjtés is szükségeltetik, hogy akkor se legyen gond, ha esetleg pár napig nem tudok kimozdulni. Egyébiránt pedig ettől a rohangálástól függetlenül is nyomasztó előérzeteim vannak, vagy inkább úgy mondom, nyomasztó bizonytalanságot érzek: mit hoz ez az ünnep? Mit hoz az új év? Nem akarok előregondolkodni, pedig nekem az létszükséglet, nem tudok csak a holnapnak élni, tudnom kell a lehetséges alternatívákat, hogy ne érhessen meglepetés. De most halvány fogalmam sincs a szóbajöhető variációkról, ami a közeli és távoli jövőt illeti. Ettől pedig nagyon, de nagyon rosszul érzem magam. Nincs perspektíva. Vajon miért? Mert nem lesz jövő?
Amikor tizenévesek voltunk, örökösen az élet nagy dolgait ragoztuk, álmodoztunk, elképzeltük és részletekbe menően kiszíneztük a saját jövőnket - pontosabban a többiek, ők álmodoztak, elképzeltek, színeztek, én meg mindig csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit, nem tudom elképzelni a jövőmet. Még mondtam is nekik, hogy biztos azért van ez, mert nem fogom megérni a felnőtt kort. Lehülyéztek és igazuk volt, mert most itt vagyok, nagyon is felnőttem, pedig akkor nem látszott lelki szemeim előtt semmi ebből. Úgyhogy talán most is tévedek és bár nem látszik belőle semmi, valahogy ezután is lesz majd.
