Megkértem Merlinettát, fejtse ki, hogyan értelmezi a betegszámla lényegét és ő volt olyan kedves, és leírta, amit ezúton is köszönök neki. Eddig valóban teljes zűrzavar volt a fejemben a témát illetően.
Ugyanis a betegszámlával kapcsolatban mindig hangsúlyozzák, hogy ezzel akarják visszaszorítani  a hálapénzt. Namármost én eddig úgy éreztem, a betegszámla, amit a kórházi kezelés végén kap meg az ember, csak arra lesz jó, hogy a beteg kínosan érezze magát, mert ilyen sokba került a kezelése, amit ugyebár nem ő fizetett (persze valamelyest igen, de ezt most hagyjuk). Aztán elképzeltem, hogy tegyük fel, nem a műtét előtt, hanem utána akarom hálámat kifejezni az orvosomnak, de amikor a zárójelentéssel együtt a kezembe nyomják a betegszámlát és látom az összeget, vajon ez eltántorít-e attól, hogy odaadjam a hálapénzt? Azt hiszem, nem, mert egyrészt az orvosnak vagyok hálás, nem az OEP-nek, másrészt pedig a számlán látott összegeknek semmi köze ahhoz, hogy mondjuk az az orvos mennyit keres.
Viszont érdekes, amit M. ír: Így, ha látod mennyibe került mindez, tudatosul benned, látod, hogy nem tett neked szívességet senki, nem kell extra pénzeket fizetni azért, hogy a szolgáltatásokat megkapd. Na, ez nem jutott magamtól eszembe, valahogy épp az ellenkező "irányból" közelítettem meg, tehát ez a magyarázat új megvilágításba helyezte a kérdést.
Lehet, hogy rosszul gondolom, de azt hiszem, az egyszerű, mezei beteget nem érdekli, hogy állambácsinak mennyibe került, hogy őt megreparálták (nem véletlen, hogy bár már most is kötelező lenne betegszámlát adni mindenkinek, a kórházak tapasztalata szerint a betegek ezt nem igénylik), mégpedig azért nem, mert tudja, hogy évtizedek óta fizeti a megfelelő járulékot ő is, meg a munkáltatói is őutána, tehát mintegy elvárja, hogy ennek fejében szolgáltassanak neki. Én még hozzátenném, hogy esetleg elvárná azt is, hogy amennyiben a betegsége diagnosztizálására léteznek kevésbé fájdalmas/kellemetlen/veszélyes módszerek, akkor azt alkalmazzák, bármennyire költségesek azok, és ne a szenvedéssel, fájdalommal, kellemetlenséggel vagy éppen életveszéllyel járó régi diagnosztikai eljárásokkal kínozzák. Tudom, tudom, az egészségügy helyzete, meg az anyagi vetületek, műszerek hiánya, meg minden ... de a betegnek csak az az egy élete, az az egy teste van, ami neki fáj és nem vigasztalja, hogy mondjuk tükrözést kell elszenvednie ultrahang vagy MR helyett, mert az olcsóbb.
Lehet, hogy túl egyszerűen és ezért helytelenül állok a dologhoz, de nem tudok másképp. Sokszor eszembe jut az a bizonyos, akkor még nyugatnémet filmsorozat, a Klinika, ahol lehet, hogy kissé idealizáltan jelenítették meg a kórházi életet, de valami valóságalapja (mármint a német valósághoz) biztosan volt. Például ma is emlékszem egy epizódra, amelyben egy fiatalember, aki szakácsként dolgozik, leesik egy gyümölcsfáról és valami komplikált kulcscsonttörést szenved. Megoperálják és kiderül, hogy ezentúl nem fogja tudni ellátni az eddigi munkáját, nem terhelhető a válla, karja úgy, mint azelőtt. Jönne ugyebár az összeomlás, kétségbeesés, de elmagyarázzák neki, hogy nem úgy van az! Most szépen átszállítják egy másik gyógyintézetbe, gyógytornával, egyebekkel rehabilitálják, a lehető legjobb állapotba hozzák, eközben pedig megismertetik különböző átképzési lehetőségekkel, amelyekből választhat és a pár hónapos rehabilitáció alatt ott helyben kitanulhat egy olyan szakmát, amelyben az utókezelés végeztével majd elhelyezkedhet. Mindezt persze a biztosítója fizeti. Fiú megnyugszik, másik intézetbe át, kezelés, tanulás, happy end. És nem leszázalékolási tortúra, feleslegesség érzése, depresszió, alkohol, anyagi csőd, elrontott élet, nem.
Szóval, én igazán szeretném, ha a betegszámla úgy működne, amire kell, amire kitalálták, de azt hiszem, messze vagyunk még attól. Sajnos.