Úti jegyzetek

Reggel az állomáson. Lassan gyülekezik a nép, erről-arról, minden irányból különféle sziluettek baktatnak a félsötétben, némelyek bemennek jegyet venni a lepusztult, épp hogy össze nem dőlő "állomásépületbe", ami áll egy pénztárhelyiségből, valamint egy várószobából (mert váróteremnek nem nevezhető).  A mocskos, összefirkált falú váróban három ócska pad van és egy olajkályha, csodálom, hogy még nem kapták a hónuk alá és vitték el a vaskereskedőhöz azok, akik kint a peronon a négy esővédő bodegából kettőt már teljes egészében leszereltek, a talajszintig lefűrészeltek mindent, mert alumíniumból volt. A kályha pedig abszolúte funkció nélküli tárgy, mivelhogy csak áll árván a sarokban, csöve sincs, tehát még ha lenne is pénz fűtőanyagra, meg fűtőre, akkor se működne.
Mi, többi bérletesek meg csak állunk és bámulunk magunk elé. Illetve, vannak néhányan, akik erre genetikailag képtelenek. Már ahogy közelítenek a peronhoz, ide-oda jár a tekintetük, prédát keresnek, akihez odacsapódhatnak. Számomra ők egy külön állatfajt testesítenek meg (anélkül, hogy az állatokat sértegetni akarnám), olyanok ők, akiknek fizikai kínszenvedést okozna, ha csak úgy ácsorognának vagy tíz percig csendben, mélázva, nézelődve, aznap még utoljára, mielőtt beszippantja őket a tömeg, amit előbb a vonatos nép, aztán meg a munkahely jelent. Ehelyett duma-duma-duma, élcelődés, vihorászás, szellemeskedés, okoskodás, semmitmondó szócséplés vég nélkül. Vannak vezéregyéniségek, akik gyűjtik maguk köré az udvartartást, nálunk az egyiket Anikónak, a másikat Erikának hívják. Ha az ember két kör alakú csoportosulást lát, biztos lehet benne, hogy az egyiknek Anikó, a másiknak Erika áll a közepén. Ők beszélnek, mindenről, akármiről, lehetőleg minél hangosabban, a többiek meg hallgatják. Közbeszólniuk nemigen sikerül, de így is nagyon megfelel nekik ez a felállás.
Az ilyenektől megőrülök.

A vonaton egy pasassal szemben ültem le. Mióta a férfiakat már csak mint esztétikai objektumot tekintem, azóta jobban, de főleg indulat- és érzelemmentesen tudom szemlélni őket. Ez az objektum jól mutatott. Halványszürke ing, sötétkék felső, sötétszürke nadrág. Őszülő, rendezett haj, szépen nyírt kis szakáll, ami ráadásul jól is állt neki, szóval, kellemes jelenség volt. Nem utolsó sorban pedig: nem jött oda hozzá egy ismerős se, akivel beszélgethetett volna, úgyhogy csend és béke honolt azon a másfél négyzetméteren, amit elfoglaltunk a kocsiban. Ezt nagyon tudom értékelni hajnali hét óra körül.
Egyszóval: ma reggel jól utaztam.