Olvasom andalgót, visszamenőleg is, mert egy ideje valahogy elhanyagoltam, és itt ez a bejegyzés megfogott nagyon. Én is nagyon-nagyon szeretem a régi családi fényképeket nézegetni, olyan érzéseket hoz elő, amit semmi más tevékenység soha, fájdalmasan édes nyilallásokat. Meg aztán eszembe juttatta azt is, hogy ha belegondok, ma már szinte senki sem él a világon, aki a tizenkilencedik században született, legfeljebb néhány extra magas kort megért ember a Kaukázusban, vagy valahol másutt, akikről nem is tudunk. De az a többi nemtudomhánymilliárd, akik közé mi is tartozunk, hát azok már mind a huszadik században születtek! Az én nagyszüleim mind akkoriban születtek, amikor már megvolt a kiegyezés, aztán Pest, Buda és Óbuda Budapestté egyesült, megszületett Bartók és Kodály, meghalt Arany János, elindult az első villamos a Nyugati és a Király utca között, készült a millenniumi kiállítás a Ligetben, megépült a földalatti, meg még sok-sok más is történt. Ezek jelentették a XIX. század utolsó harmadát, ami nekünk már a XX. században is történelem volt, de most aztán már végképp. Amikor már nem is él senki, aki akkortájt született. Nemsokára mi is történelem leszünk, felebarátim, érzitek ennek a súlyát?

Ilyen volt a Kossuth Lajos utca 1892-ben, abban az évben, amikor anyai nagyapám született: