Mostanában ettől megyek a falnak, amikor reggelenként meglátom kiragasztva a váróhelyiség mocskos, összefirkált falán egy "Robi szeretlek!" és egy "Csajok, hívjatok, d*junk egyet!" felirat között:


Úristen, már csak ez hiányzott! A félórás késések, meg a negyvenéves vagonok mellé. Mosoly. Ezzel el van intézve minden, ami egyáltalán nincs elintézve. Én nem igénylem, hogy a kalauz mosolyogjon, de azt igen, hogy a délutáni csúcsidőben Komáromig közlekedő szerelvény ne négy kocsiból álljon, hogy az ablak melletti üléseknél ne süvítsen be a jeges szél a falon, hogy a kocsik úgy legyenek megépítve,hogy az üléseken mi, felnőtt emberek úgy férjünk el, hogy ne kényszerüljünk nem kívánt testi közelségbe kerülni vadidegen emberekkel, amikor egymás térde közt és egymás veséjében ülünk egész úton, és hogy a kabátomat úgy tudjam felakasztani, hogy ne sodorja el másodpercenként valaki a kocsin áthaladó utastársak közül, mert másképp nem fér el az üléssorok között. Ilyeneket igényelnék én, nem mosolyt. Persze, a mosolyt egyszerűbb megvalósítani, mint az itt felsorolt igényeket kielégíteni. Sajnos.