Amikor valaki meghal, azt mondjuk: Ó, szegény! Pedig nem ő a szegény, hanem mi, akik itt maradunk, nélküle. Kit is siratunk? Nem magunkat inkább?
Az eltávozottról az emlékek is jellemzőek. Őrá és miránk, itt maradottakra is. Mire emlékszünk, ha gondolunk rá? Mi kerít hatalmába, csak a fájdalom, a szívszorító szomorúság, a lelkifurdalással vegyes szorongás, a derűs szeretetteli érzés, vagy mindezek vegyesen?
Amikor nagymamámért a halála előtti este végre jött a mentő, este tíz körül, miután órákig ültem mellette az ágy szélén, beszélni nem tudott, a jobb fele lebénult, de láttam, hogy mindent ért, ezért egész este beszéltem hozzá - szóval, amikor végre anyám szabályszerűen leszólított egy garázsba tartó mentőautót a ház előtt, mert a megrendelt kocsi még mindig nem volt sehol, szóval amikor végre rátették a hordágyra és anyu már az ajtóban észbekapva hirtelen ráhúzott a fejére egy sapkát, mert odakint kemény mínuszok voltak, - akkor a nagymamám, aki az agyembóliától, ami érte, nem tudott beszélni, érthetően azt mondta: de jó! Ha rossz pillanatomban gondolok a nagymamámra, először mindig ez a jelenet jut eszembe. De legtöbbször a bemondásaira emlékszem, amiket valami falusi színjátszókörben játszott népszínművekből jegyzett meg és viccesen alkalmazott a különféle élethelyzetekben,
meg arra, hogy még húszéves koromban is elkísért Kecskemétre az óvónőképzős felvételimre, mondván, "nekem szabadjegyem van, megyek veled, Cicukám", pedig csak féltett,
meg amikor nyaralásokból késő este visszatértünkkor mindig túróscsuszával várt bennünket,
meg a pirospaprikával megszórt zsíroskenyérre, amit anyám tiltása ellenére délutánonként vigasztalásul kaptam tőle, ha nem akartam aludni,
meg ahogy sorolta az elemi iskolai és polgári iskolai tanárnői asszonynevét, lánynevét, kihangsúlyozva, hogy őt Babits felesége is tanította ám Szekszárdon,
... és rengeteg ilyen mindenfélére szoktam gondolni még, ha a nagymamám eszembe jut.
Apám halálát soha nem fogom kiheverni, annyira a saját énem felét veszítettem el az ő távozásával, ennek ellenére mindig csak derűs érzésekkel, mosolyogva gondolok rá, semmi szorongató, lélekfacsaró nincs a gondolataimban. Egyedül a halála körüli pár órát felidézve fog el a kétségbeesés a visszavonhatatlan miatt, meg az ordító felismerés - nem mintha azelőtt nem tudtam volna - hogy mennyire jó lélek volt. Előző nap került kórházba, másnap bementem és mutatta, hogy melyik fiatalembert hozták be az éjjel vesegörccsel, rettentő fájdalmakkal. Neki magának is fájdalmai voltak, akkor már második napja semmit sem ehetett és vizsgálatról vizsgálatra hurcolták, láthatóan egyre gyengült, de mielőtt eljöttem volna tőle, azt mondta: Látod, én már éltem eleget, nem félek a haláltól, annak is eljön az ideje (közbeszóltam, hogy jó, jó, de nem most...), de nézd meg, itt ez a Laci, huszonöt éves és ilyen nagyon beteg, ez a borzasztó ... És csóválta a fejét, mintegy helytelenítve az élet ilyetén igazságtalanságát. Aztán körülbelül addigra, mire hazaértem, meghalt. Ilyen volt az apám.
Karol Wojtyláról meg, ha minden jól megy, elsőre az a bizonyos ülve táncolós, vidám kép fog eszembe jutni. Mert ezt érdemli.