Erről-arról, mindenféléről

Mostanság mindenki megtáltosodott a blogberkekben, írják a jobbnál jobb bejegyzéseket, amiktől az ember lányának kavarogni kezdenek a gondolatai, felsóhajt, vagy hevesen bólogat, vagy éppen kérdően felhúzza a szemöldökét, szóval beindul az agya. Aztán az ember lánya elkezdi püfölni a billentyűket, hogy csak úgy porzik szegény laptop. És ez jön ki belőle:

A pápa temetése kapcsán gyásznapot rendelni el - na, ez szerintem is túlzás, újabb hibás döntés, már nem is keresem a hátsó okokat, hogy vajon milyen cél mozgatta, mert mindig valamilyen cél van emögött, de nem érdekel. Ugyan keresztény többségű ország vagyunk, de a keresztények közül se mindenkinek jelenti ugyanazt a katolikus egyház feje, mert ugyebár például a keresztyéneknek nem ő a legfőbb papjuk, az orthodox keleti egyházról nem is szólva. Ettől persze tisztelhette a római pápát  bármilyen valláshoz tartozó honfitársunk, de nem várhatjuk el tőle, hogy ugyanúgy gyászolja, mint mi, katolikusok. Az első magyarországi pápalátogatáskor, 1991 nyarán az igazgatónk bejött az egyik közös helyiségbe, bekapcsolta a tévét, hogy aki akarja, nézhesse az egyenes adást a repülőtérről, ahová a pápa megérkezik. Az esemény volt, itt történt, nálunk és főleg abban az időben nagyon nagy dolognak számított, amikor előtte évtizedekig nem is volt diplomáciai kapcsolatunk a Vatikánnal. De nem volt semmi kötelező.
Azt meg, hogy az iskolákban szentelni kell a témának valamennyi időt, először én is furcsállottam, de aztán a gyerekek szemszögéből próbáltam nézni és így azt mondom, hogy ha ügyesen nyúlnak hozzá a pedagógusok és nem vallási alapon kezelik, akkor jó is kisülhet belőle. Mert a gyerekek is hallják már napok óta ezeket a híreket, a családokban is nyilván beszédtéma így vagy úgy,  tehát nem árt keretbe foglalni és mint ismeretanyagot foglalni össze a gyerekek számára mindazt, amit a pápaságról és erről a most elhunyt nagyszerű emberről tudni illik. Akkor talán nem csak a médiahiénák lihegése és csámcsogása marad meg a gyerekekben, hanem sok minden a helyére kerül a fejükben.

*************

Femó bejegyzése mindenféle iskolai emlékeket hozott elő a fejemben boldogult tanár koromból. Igen, az ötödikesek! Akik már nem alsósok, de még nagyon gyerekek, még őszinték, még kiesnek a padból, ha valamit nagyon akarnak mondani, akikkel szemben állva úgy éreztem, belőlük még bármit kihozhatok. Csak rajtam áll, mert rajtuk nem fog múlni. És tényleg rajtam állt: ha elszúrtam, kukák voltak, de ha jól csináltam, ők aztán szárnyaltak, hogy jobban se kellett. Amikor aztán hatodikosok lettek, úgynevezett felvilágosító órát kellett tartanom náluk osztályfőnöki óra keretében. Meghívtam a körzeti orvost, aki férfi létére sokkal nagyobb zavarban volt nálam, mert nem tudta, mit várhat ettől a harminc buksi fejtől, én viszont nagyon is ismertem az enyéimet, de azt én se tudtam előre, hogy számukra a legnagyobb izgalmat és vitát kiváltó kérdés az lesz - hát hogy is mondjam, szóval, hogy hány lyuk van ott lent a fiúknak, hány a lányoknak. Ezen majdnem hajbakaptak, kiabáltak egymásra, számoltak, érveltek, frenetikus volt. A doki hápogott, én meg próbáltam nem röhögni. De ki törődött akkor már velünk, két felnőtt felvilágosítóval?
A hetedikesekkel meg szombatonként beálltam focizni. Amúgy fehér köpenyben, tanári tekintélyt a pálya drótkerítésén kívül hagyva, de mégsem elveszítve, sőt! Mi még szombaton is tanítottunk, igaz, hogy csak négy óránk volt és azt is igyekeztünk úgy összerakni, hogy nehezebb tantárgyak ne jussanak erre a napra, de mégis, bent kellett lenni és valamit ugye, produkálni is kellett. Egyszer aztán, amikor kísértem ki utolsó óra után az enyémeket a kapuhoz, a hetedikes fiúk, akiknek testnevelés volt az utolsó két órájuk, elkezdtek kiabálni a tornapályáról, hogy Ági néni, nem tetszik beállni? Nagyon szombat volt, nagyon tavaszodott, bennem is nagy mozgásigény feszült, nemcsak bennük, akik éppen két "egybenyíló" tornaórán voltak túl - egy szó, mint száz, beálltam és még vagy félórán át rúgtuk a bőrt. A fehér köpenynek annyi volt, viszont hagyományt teremtettünk, ezután év végéig majdnem minden szombatot megfejeltünk ilyen pótmeccsel. Jót tett nekik is, nekem is.

******

Az anyák, jaj, az anyák nem mindig szeretnek egyszerűen. Azt csak az élettől elrugaszkodott ember gondolja, hogy az anyai szeretet valami olyan fogalom, ami egy kaptafára húzható mindenkinél, lehet rá jelzőket aggatni, aztán működik, mint a felhúzós játék. Hát nem olyan. Kinél ezt jelenti, kinél meg amazt, és hogy egy anya által "generált" szeretet összhangba kerül-e a gyermeke által igényelt szeretettel - ez az, amire nincs garancia. Nagy mázli, ha fedi egymást a kettő.
Részemről mindig azokat irigyeltem - igen, véresen komolyan irigyeltem - akiket az anyjuk olyan komolyan vett, hogy már-már barátnői viszony volt köztük. Nem olyan haveros-pofázós-mindentmegengedős, hanem olyan igazi oda-vissza őszinte emberi kapcsolat, amelyben a felek teljesen egyenrangúnak látszanak, annak is érzik magukat, de mégis megvan az egyikük igazítgató, terelgető szerepe anélkül, hogy ez feltűnne bármelyiküknek.
Hát az ilyet irigyeltem én egész életemben. Még ma is.

******

És most eldőlés van, szemleragadás van, mert hamarosan pittyeg a vekker és mint Demjén Rózsitól tudjuk: "a vonat nem vár ...". Jó éjszakát!