Először felháborodtam, amikor megláttam ezt a hírt: Könyvet adott ki emlékeiről Wojtyla ifjúkori szerelme. Már megint mi ez? Már ebből is bulvármocskot kreálnak, te jó ég, még el sem temették a pápát és máris? Aztán elolvastam a hírt, este pedig megnéztem a híradóban is, amit ugyanerről mutattak és nem volt benne semmi megbotránkoztató. Egy ma 83 éves, hervadtan is szép asszonyt láttam, aki számára ez a nagy ember ma is Lolek, a tizenéves kamasz, akivel őszinte, tiszta gyerekszerelemben éltek hetven évvel ezelőtt,  csak közben a fiú hívást kapott úgy, mint a vámos Máté vagy kétezer éve ott a városkapunál a vámszedő asztala mellett:  állj fel, hagyj itt mindent és kövess! És Lolek felállt, elbúcsúzott Halinkától és papnak készült.  Most pedig ott fekszik bebalzsamozva a ravatalon és milliók járulnak eléje, hogy elbúcsúzzanak tőle, mielőtt a földi testet végleg elnyeli a bazilika altemploma. 
Nem hiszem, hogy baj lenne, ha II. János Pál egyben Karol Wojtylaként is megmaradna a szívekben.  Egy nem mindennapi ember különleges képességekkel, karizmatikus személyiséggel, nagy lelki mélységgel, aki a szüleinek és a barátainak Lolek volt. Gondolom, saját magának is. Aki ott a díszes, méltóságteljes vatikáni palota tiszteletet parancsoló csendjében lengyelül írta a végrendeletét.