Ma a hazafelé úton megrázó élményben volt részem: majdnem szétesett alattunk a vasúti kocsi. Biatorbágy után elbóbiskoltam a keresztrejtvényem fölött és hatalmas csattanásokra riadtam fel, az első gondolatom az volt, hogy tán kövekkel dobálják a vonatot valahonnan, de ahhoz képest ez túl nagy zaj volt, hanem alattunk csattogott valami. Mintha vasdarabok ugráltak volna a kocsi alatt, valami szörnyen félelmetes volt, iszonyú lármával rázkódott az egész alkotmány.  (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy rajtam kívül csak a velem egy vonalban ülő három nő kapta fel igazán a fejét, meg egy férfi, aki a peronon állva tapasztalta ugyanezt és bejött a kocsiba, hátha innen jobban kiderül az ok. A többiek mint előkelő idegenek bámultak a semmibe, mintha nem is velük történne, ami történik.) Részemről bedobtam a táskámba a szemüvegemet, meg az újságomat, ha menekülni kell, ne legyenek útban és tisztázván magamban, hogy a második kocsiban ülök, felfogtam, hogy talán célszerűbb lenne átmenni az első kocsiba, ha leszakad a vonat többi része, mi a mozdonnyal megmaradunk.  Vészféket nem volt értelme keresni, mert ha a nyílt pályán megállítjuk a vonatot, akkor aztán sose jutunk tovább. Szerencsére közeledtünk Herceghalom felé, beálltunk az állomásra, ott aztán a leszállók előrementek a vezetőhöz és elkezdődött a szaladgálás. Hogy mit sikerült megjavítani szegény masinisztának, nem tudom, de olyan negyedórányi álldogálás után elindultunk és én haza is értem épségben.
Csak később jöttem rá, hogy azért tulajdonképpen nagy szerencsénk volt. A hangokból ítélve nyilvánvaló, hogy a második kocsi alvázáról szakadt le valami vasszerkezeti elem, amit azért valami még megtartott, de a többi része, ahogy a szerelvény rohant, folyamatosan odaverődött a talpfákhoz, meg a sínközt borító kövekhez. Mekkora mázli, hogy nem lendült ki se jobbra, se balra és nem került rá egyik sínszálra sem. Miért? Hát mert akkor kisiklunk, bizony.
Biztos mondtam már valamelyik mávsirató  szösszenetemben, hogy én ugyanilyen kocsikban utaztam cirka harminc évvel ezelőtt szegedi egyetemi polgár koromban oda-vissza Szeged és Budapest között. Ezek a kocsik azóta nem javultak, csak amortizálódtak. Az a csoda, hogy még nem estek szét. Csak majdnem. Mint például ma délután a négy órakor induló komáromi személy második kocsija. Nem baj, fő a MÁV mosoly-akciója, az tartja egyben a kocsikat!