Ma temetésen voltam, eltemették Csabát, régi barátunkat. 1:0 a rák javára. Egy évvel volt idősebb nálam.
A temetéseken egyáltalán nem érint meg az a tény, hogy az eltávozott földi teste valamilyen formában ott van, nem irtózom ettől, nem félek, nem érdekel. A temetést gesztusnak, szertartásnak fogom fel. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy annak a valaminek, ami ott van, már semmi köze hozzá, aki ő volt. A lényeg, ami nem temethető, nem hamvasztható, nem romlandó - a lélek már egészen máshol van. Csabával kapcsolatban is inkább emlékek tolultak fel - az, amikor a költözésünk előtt segített nekem kicipelni a lakásból a szükségtelen, lomtalanítókra váró bútorokat, vagy amikor egy-egy, családok közti névnapozás alatt hagytuk az "öregjeinket" cseverészni, mi meg jót politizáltunk, meg amikor anyu combnyaktörést szenvedett az udvaron és hogy ne a hideg kövön várja be a mentőket, Csaba egy székre ültette, majd pedig a székkel együtt megemelte és felvitte a lépcsőn, be a lakásba. Ilyenek kavarogtak a fejemben, míg néztem a nyolcvan körüli szüleit és nagynénjét, akik tartották magukat, de látszott, mennyire összetörte őket a fájdalom.
Csaba, nyugodj békében!