Hallok ezt-azt

Például amikor az egyik párt kampányreklámját meghallom, mindig röhögnöm kell. Elkezdi: "a Fidesz (felsorol mindenféle jót, blablabla)....fékentartja az energiaárakat és minket" - itt tart egy másodpercnyi szünetet, de a lehető legrosszabbkor, mert ez ugyebár eddig egy értelmes mondat is lehetne - a hang azonban folytatja: "...gazdákat sem hagy cserben!" De én itt már nem tudok figyelni, mert csak az a gondolatmenet ragad meg a fejemben, hogy fékentartja az energiaárakat és minket.

Aztán ma volt egy korombeli nő a Vágó-műsorban. Nagyon drukkoltam neki, mert azt láttam benne, amit szeretném, ha bennem is látnának mások: hogy mindegy, hány éves, hogy nyugdíjas, hogy felnőtt gyereke van, ettől még nyugodtan beköszön a telefonba a fiának, hogy "szia, Lacikám", majd a jó válasz láttán jellegzetes kézmozdulattal azt mondja, "subidubi!" - hozzátéve, hogy így szokták otthon - és mindezt nem megjátszva, nem úgy, mint aki szánnivaló módon tinédzsernek akar látszani, hanem, hogy úgy mondjam, fiatalosan és természetesen. Pontosabban úgy, mint aki nem érzi a korát, mert belülről nem az az ötvenakárhány, netán hatvan év látszik kifelé, hanem az a gyerek, aki most már mindvégig megmarad ott belül. Szóval, mint aki nem annyinak érzi magát, mint amennyi. Ez a jó, biztosan ő is úgy van, mint én, hogy magam számára a legfurcsább kimondani, hány éves vagyok, mert ahogy kimondom, mindannyiszor képtelenségnek tűnik. És bizonyos dolgokat csak azért nem "vállalnék be", mert az én koromban (ez is milyen idétlenül hangzik) már nem szokás, miközben szívem szerint mondjuk, karaokéznék, vagy léggitároznék, vagy megénekeltetnék egy társaságot, meg egyéb bolondságra is képes volnék, ha mindezekre lehetőségem adódna.
Francba az éveket! Igenis mindenki annyi, amennyinek érzi magát - ez egy ősrégi közhely, de kivételesen igaz.

Viszont az Életképektől - mellyel a Barátok közt pletykafészek, száját befogni nem képes, rinyálós, intrikálós népsége ellensúlyozására kéthetenként lazítani szoktam -  szóval, az Életképektől is kezdek kiütéseket kapni. Mert vagy én vagyok retardált, vagy nem tudom, mi van, de már képtelen vagyok követni, hogy most János hol is alszik éjszakánként? Ha nem Évánál, akkor hol? Miután épp most szervezték meg az ottalvást a (többszörösen) lányos háznál. Arról már nem is beszélve, hogy ez a két kamaszlány olyan, mintha a mesékből léptek volna ki: zokszó nélkül, sőt boldogan elfogadják az anyjuk új barátját, együttlakási tervet dolgoznak ki, édelegnek, konspirálnak - mintha legalábbis tizenéveséknél családszétesés után ez csak ilyen egyszerűen menne. Erre mondaná a zapukám, hogy "na, ilyen is csak a moziban van."