Ezen a héten különösen nosztalgikus-elgondolkozós hangulatban vagyok, nem véletlenül. Ez az írás nagyon tetszett és ahogy az lenni szokott, sok emléket ébresztett bennem is, rengeteg azonos gondolatom támadt, pedig én az ötvenes években voltam gyerek, azokban a bizonyos átkos ötvenes években. A kertből amúgy mosatlanul (is) ettem két pofára a paradicsomot, meg a cseresznyét és érdekes, semmi bajom sem lett soha tőle. Igaz, hogy autó közel s távol nem volt egy se, úgyhogy minden garantáltan ólommentesen termett. Üdítőitalnak Bambit ittunk, karcsú, rücskös üvegben árulták és érdekes porcelánból-gumiból kombinált csatos zárókája volt.
Óvodába sose jártam, nagymamámék vigyáztak rám napközben, nagyapám kezében mindig ott volt a Szabad Nép, annak a címlapján láttam 53-ban Sztálint a ravatalon és a Szabad Népből tanultam meg olvasni ötéves koromban, amúgy „ez milyen betű? az milyen betű?” dilettáns módszerrel. Aztán elsőben Gizi néni úgy könyörgött anyámnak, hogy ugyan gyakorolják már velem otthon a szótagolva olvasást, mert nem tudtam, mi az, csak folyékonyan voltam hajlandó olvasni. De diszlexiás nem emlékszem, hogy lett volna köztünk, maga a szakkifejezés se létezett még, legfeljebb néhányan lassabban olvastak a kelleténél. Számolni és írni is mind megtanultunk, igaz, hogy nem voltak ilyen-olyan üdvözítő módszerek, csak egyféle, de az működött.
Nálunk otthon nem volt szokás csúnyán beszélni, olyannyira, hogy egyszer anyám rajtakapott, amint a barátnőmmel bújócskázás közben azt kiabáltam, hogy „gyere elő, Mari, hülye vagy, Mari!...”, ilyet akkor hallott tőlem először, nagy szidást kaptam érte. Meg kell jegyeznem, hogy se ettől a szidástól, se a többitől, se attól, ha rámszóltak valamiért – szóval, a nyesegetéstől nem lettem személyiségzavaros, nem szenvedtem lelki sérüléseket, viszont rengeteg íratlan szabályt megtanultam. És egyáltalán: rengeteg norma rögzült akkoriban a lelkemben. Négy-ötéves lehettem, amikor anyu egyik barátnőjéhez készültünk látogatóba a Krisztinavárosba, anyám indulás előtt elmagyarázta, hogy Gréti néniéknél rendesen viselkedjek, ha süteménnyel kínálnak, csak egyet fogjak meg és amit megfogtam, vegyem ki és szépen egyem meg, ha újra kínálnak, akkor pedig azt kell mondani: köszönöm, nem kérek. Vendégségben nem illik körbe bámészkodni a szobában, ha kérdeznek, illedelmesen kell válaszolni, és így tovább. Rendben is volt minden, csak az zökkentett ki kissé a nagy fegyelemből, hogy Gréti néniéknél volt a szobában egy zongora. Valódi zongora! Gondolom, nagyon vágyakozva nézhettem, mert a néni odaültetett a forgós zongoraszékre és megengedte, hogy pötyögtessem a billentyűket. Mindenesetre ettől kezdve nagyon szerettem Gréti nénihez menni vendégségbe. De lehet, hogy hihetetlen: az biztos, hogy azóta se bámészkodom idegen helyen, tőlem kérdezheti bárki, hogy na, milyen bútoruk van X-éknek, meg mi van a falon, milyen a szőnyegük, én ugyan nem tudom megmondani. Az más, ha valaki kifejezetten végigvezet a lakásán és mindent megmutogat, de ha csak úgy ott vagyok valahol, nemigen nézek körül.
Nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna (tévé persze nem volt még, csak elsős gimnazista koromban lett először tévénk). Ha jó idő volt, kint voltam a kertben és vagy egyedül babáztam, játékkonyháztam, sátrat építettem, ugróköteleztem,  vagy a barátnőmmel ugróiskoláztunk, elmentünk biciklizni, felsorolni se lehet mindent. Bent a lakásban pedig főleg olvastam vagy rajzoltam, királylányokat, meg öltöztetőbabákat vagdostam ki papírból és hozzájuk egész ruhatárat készítettem. De az olvasás, az volt a favorit. Előfordult, hogy apám karácsonyra egész ládányi Olcsó könyvtár sorozattal állított be, ezek kis alakú puhafedelű könyvecskék voltak, darabja három forint, de az első nagy klasszikus olvasmányaim ezek közül kerültek ki. Egyéb ajándék pedig általában egy új ruha volt, karácsonyra flanellből, húsvétra vékonyabb anyagból, vagy cipő, vagy szandál, mikor mire volt szükségem, meg persze néha egy-egy baba vagy maci, vagy lendkerekes autó is.
Az iskolában sötétkék köpenyt hordtunk fehér gallérral, elsőben-másodikban még olyan régi típusú padokban ültünk az osztályban, amilyeneket azóta csak tanszermúzeumban lehet látni. Tornatermünk nem volt, maradt az udvar, rossz időben a tanterem, képzelhetni, milyen mozgásra futotta odabent. Valamikor negyedik-ötödikes korunkban kiderült, hogy H. Rózsi osztálytársunk családja annyira szegény, hogy nincs tüzelőjük, ezért az osztályfőnökünk megszervezte, hogy délután mindenki hozzon otthonról egy-két darab szenet vagy tűzifát és csapatostul menjünk Rózsiékhoz. Emlékszem, újságpapírba csomagolva vittem a három darab német brikettet, mert mi azzal fűtöttünk otthon. De ez volt a kirívó eset, egyébként mindegyikünk nagyjából azonos anyagi körülmények közül jött, nem volt rivalizálás, legfeljebb apróságokban: például akinek redőnyös, sőt emeletes-redőnyös tolltartója volt, azt kicsit irigyeltük, meg V-K. Erzsinek küldött néha az apja Svájcból igazi svájci csokit, meg alvós-beszélő babát, annak csodájára jártunk.
Az iskolába csak elsős koromban kísérgettek, akkor is csak nagyapám ragaszkodott ehhez, aki engem szeretett a legjobban az egész családjában, legszívesebben búra alá tett volna, hogy mindentől megvédjen. Pedig nem volt kitől félni, nyugodtan mehettem volna egyedül a jó félórás úton az iskolába meg vissza, később aztán anyám határozott kérésére elmaradtak a kísérgetések. Egyetlen egy esetre emlékszem, ami nagy vihart kavart a családban és a környéken, amikor a barátnőmmel arról számoltunk be otthon, hogy a szomszéd utcában egy bácsi mit mutogatott nekünk, pedig mi nem nagyon értettük a lényeget, csak furcsállottuk a dolgot, de tudom, hogy apámat azelőtt sose láttam olyan idegesnek, mint akkor, felpattant a biciklijére és elkerekezett abba az irányba, amit mutattunk, én ugyan nem tudtam elképzelni, mit csinál, ha megtalálja a bácsit, mert apámtól annyira idegen volt mindenfajta erőszak és tettlegesség, de persze nem találta meg.
Nyaralni általában vagy szakszervezeti beutalóval mentünk, vagy ismerősök kölcsönkért nyaralójába Zamárdi-felsőre, vagy sátorozni Fonyódra. Zamárdi-felsőn többször is voltunk, akkor még nagy beépítetlen területek voltak ott és egészen nomád körülmények között érezhette magát az ember. Ha levelet akartunk küldeni, kimentünk az állomásra a menetrend szerinti vonathoz, amelyiken postakocsi is volt és bedobtuk a levelet. Ha kirándulni akartunk, átmentünk Siófokról hajóval Tihanyba vagy Füredre, Füredről Arácson keresztül ki a Koloska-völgybe (van-e még, aki ismeri ezt a helyet?), szalonnát sütöttünk, beszélgettünk az erdésszel, visszafelé az arácsi temetőben megnéztük Lóczy Lajos sírját, így gyűjtögettem az élményeket és amint látható, meg is őriztem őket.
Egy szó, mint száz: boldog gyerekkorom volt, hála Istennek.