Erősen alakul a fejemben egy másik blog terve. Az pedig olyan lenne,
hogy kizárólag hírekkel foglalkoznék benne, amelyik hírre beindul az
agyam, arról írnék. Sajnos, több hírre is be szokott indulni. Akkor
szelektálni kellene. Mondjuk, napi egy hír lenne a limit. Mondjuk. Ha
be tudnám tartani.
Még ha be is tudnám tartani, akkor is ...áááá, nem fog ez menni, idő, idő és idő. Ami nincs. Meg sem született hírblog, agyő!
De egyszer mégis, hátha ...?
********
A ma esti Naplóban megint alkalmam volt nosztalgiázni, mégpedig valami olyasmi kapcsán, ami igazán meglepő, hogy bennem nosztalgiát ébreszt. Ugyanis gyerekkoromból valahogy kimaradtak az indiános történetek, úgy nőttem fel, hogy nem olvastam egy May Károly-könyvet sem. Aztán huszonévesen, amikor már tanítottam, az iskola a helyi moziba szóló csoportos bérleteket szerzett be (vagy kaptuk ingyen, nem is tudom már) egész tanévre, ami azt jelentette, hogy kb. havonta egyszer hétköznap délután megtöltöttük a mozit. És mit ad Isten, minden alkalommal indiános film volt műsoron, úgyhogy kissé megkésve, de mégis alkalmam adódott megismerkedni az indiános világgal, még ha filmek formájában is. Emlékszem, csak a gyerekekre való tekintettel nem röhögtem halálra magam a vetítések alatt, de egyáltalán nem éreztem, hogy kimaradt valami az életemből attól, hogy addig nem ismertem az indiánregényeket. Persze a negatív élményhez nagyban hozzájárult, hogy ezek kivétel nélkül az NDK és valamelyik másik szocialista ország együttműködésében gyártott alkotások voltak, ennek megfelelő színvonalon abszolválva. Most hallottam a műsorban egy kulisszatitkot, hogy annak idején Karl-Marx-Stadt mellett zajlott a forgatás, ahol nem lehetett akárhogy filmezni, mivel jobbra terült el az ipari város a hatalmas erőművekkel, ezért volt, hogy a filmben a támadások mindig balról történtek.
Viszont a főszerepet, a pozitív hőst mindegyikben Gojko Mitić játszotta. Nahát, róla szólt ma egy riport a Naplóban, Gojko Mitićről, a Jugoszláviából NDK-ba származott színészről, aki most 65 éves. Meg kell mondjam, még ma is jól tartja magát (annak idején állítólag sose használtak helyette dublőrt, minden veszélyes jelenetet ő maga játszott), és ha felveszi a hosszú parókát a hajpánttal (mert ma is játszik időnként egy kis falu szabadtéri színházában), alig különbözik a régi képtől.
Hát ettől voltam kénytelen megint egy csöppet múltidézni és elrévedezni azon, hogy is volt ez cirka harminc évvel ezelőtt. Rég volt, tán igaz se volt ...
Még ha be is tudnám tartani, akkor is ...áááá, nem fog ez menni, idő, idő és idő. Ami nincs. Meg sem született hírblog, agyő!
De egyszer mégis, hátha ...?
********
A ma esti Naplóban megint alkalmam volt nosztalgiázni, mégpedig valami olyasmi kapcsán, ami igazán meglepő, hogy bennem nosztalgiát ébreszt. Ugyanis gyerekkoromból valahogy kimaradtak az indiános történetek, úgy nőttem fel, hogy nem olvastam egy May Károly-könyvet sem. Aztán huszonévesen, amikor már tanítottam, az iskola a helyi moziba szóló csoportos bérleteket szerzett be (vagy kaptuk ingyen, nem is tudom már) egész tanévre, ami azt jelentette, hogy kb. havonta egyszer hétköznap délután megtöltöttük a mozit. És mit ad Isten, minden alkalommal indiános film volt műsoron, úgyhogy kissé megkésve, de mégis alkalmam adódott megismerkedni az indiános világgal, még ha filmek formájában is. Emlékszem, csak a gyerekekre való tekintettel nem röhögtem halálra magam a vetítések alatt, de egyáltalán nem éreztem, hogy kimaradt valami az életemből attól, hogy addig nem ismertem az indiánregényeket. Persze a negatív élményhez nagyban hozzájárult, hogy ezek kivétel nélkül az NDK és valamelyik másik szocialista ország együttműködésében gyártott alkotások voltak, ennek megfelelő színvonalon abszolválva. Most hallottam a műsorban egy kulisszatitkot, hogy annak idején Karl-Marx-Stadt mellett zajlott a forgatás, ahol nem lehetett akárhogy filmezni, mivel jobbra terült el az ipari város a hatalmas erőművekkel, ezért volt, hogy a filmben a támadások mindig balról történtek.
Viszont a főszerepet, a pozitív hőst mindegyikben Gojko Mitić játszotta. Nahát, róla szólt ma egy riport a Naplóban, Gojko Mitićről, a Jugoszláviából NDK-ba származott színészről, aki most 65 éves. Meg kell mondjam, még ma is jól tartja magát (annak idején állítólag sose használtak helyette dublőrt, minden veszélyes jelenetet ő maga játszott), és ha felveszi a hosszú parókát a hajpánttal (mert ma is játszik időnként egy kis falu szabadtéri színházában), alig különbözik a régi képtől.
Hát ettől voltam kénytelen megint egy csöppet múltidézni és elrévedezni azon, hogy is volt ez cirka harminc évvel ezelőtt. Rég volt, tán igaz se volt ...
