Ma délután sikerült pont akkor leszállnom itthon a vonatról, amikor ránkszakadt az ég minden áldásával. Rohanás a felüljáró alá, hogy annak védelmében vészeljük át a felhőszakadást, mobilok csörögtek, cipők áztak át, esernyő tudvalevőleg semmit sem ér ilyen vízmennyiség ellen. Aztán amikor valamelyest csendesedni látszott az eső, elindultam. Villámlani viszont annál jobban villámlott. Nem nyugtatott meg, hogy egy darabig a vasúti felsővezeték alatt kellett haladnom, mert rendben van, hogy az jobban vonzza az elektromosságot, mint én, de vajon tudja ezt a fizikai szabályt az éppen csapkodó villám is?
Kislány koromban a Zapukám azt tanította nekem, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a villámlást látom, számoljam a másodperceket addig, amíg a dörgést nem hallom, aztán a másodpercek számát szorozzam be háromszáznegyvennel, mert annyi méter másodpercenként a hang terjedési sebessége levegőben, így megtudhatom, körülbelül milyen távolságra volt tőlem a kisülés. Mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy most akkor ez a távolság fentről, a felhők irányából értendő, avagy a földfelszín felett vízszintesen? Mert ugye nem mindegy, hogy a fejem fölött másfél kilométerre sült ki az a csattanás, vagy tőlem másfél kilométerre a földön tíz utcával odébb. De nem is az ilyen pitiáner szőrszálhasogatás volt a lényeg, hanem hogy az ő egyetlen kislányának elterelje a figyelmét a félelemről, ezért próbálta dolgoztatni az agyamat. Mert nagyon féltem a villámlástól. Kicsi koromban egyszer pár méterre tőlünk a szemem láttára csapott bele a villám egy villanyoszlopba és ez akkora trauma volt, hogy attól kezdve betegesen irtóztam a zivatartól. Apám próbált leszoktatni erről, igyekezett a dolog érdekességét hangsúlyozni, kapacitált, hogy menjek oda az ablakhoz, nézzem, milyen érdekes látvány a villámok cikázása a sötét felhők között, magyarázta, hogy mitől is jön létre ez a jelenség. De nekem ugyan magyarázhatott, annyira be voltam rezelve, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna, nemhogy még nézzem is.
Már sok éve nem félek a villámlástól, sőt, biztonságos helyre ki is állok és nézem. Mert Apunak igaza volt, valóban gyönyörű, félelmetesen érdekes tud lenni a jobbra-balra és lefelé futó villanás rajzolata a fekete égbolton. Nincs az a fizikai laboratórium, ahol pontosan ilyeneket képesek előállítani.