Valaki dugaszolja el D-t! Mert persze bejött, itt van és beszél, beszél, jár a szája, kérdez hülyeségeket, rakodik, nyitva hagyja az ajtót és úgy dumál a folyosóra valakinek, egyébként is minden idegszálam kifelé pilinckázik, már csak ő hiányzott nekem a mai reggelhez. Nem adott nekem az Úristen még egy hét nyugalmat, nem!  Biztosan nem érdemlem meg.
Ez mind viccesen hangzik, de a valóságban a sírás fojtogat, annyira tehetetlennek érzem magam, meg már úgyis annyi minden rezegteti az idegeimet, hogy legalább D. ne jött volna be a képbe, úgy is mint utolsó csepp a pohárban. De úrinő nem bőg, nem ordít, nem üvölti bele a képébe, hogy kuss! nem borítja rá az asztalt erre az idegtépő, jövő-menő, beszélő objektumra, nem, úrinő gyomorfekélyt kap, infarktust vagy rákot, nem kívánt törlendő.
A harmincnyolc év alatt, mióta dolgozom, rengeteg munkatárssal voltam összezárva kisebb-nagyobb irodákban, volt köztük mindenféle-fajta, voltak nehezen elviselhetők is, de konfliktusom csak egy-két emberrel volt. Viszont ennyire mint D., még soha senki nem hozott ki a sodromból.